Állati mérgek

Állati mérgek

Több állatfajnál a test bizonyos részein vagy az egész testben elosztva mérges anyagok vannak, melyek ugyanazon állatfajra rendesen nem károsak, ellenben arra, hogy külső támadások ellen védelmül szolgáljanak, v. hogy (ritkább esetben) táplálékszerzésre eszközül használtassanak, alkalmasak. Így nehány déleurópai és trópikus égalji pók tapogatójának tövében méregzacskó van, melynek tartalma helybeli gyuladásokat, sőt állítólag lázakat, összeesést és görcsöket okozhat. Ilyenek a fegenaria, argyronecta, lycosa tarantélla (melynek azonban a tarantizmushoz semmi köze), mygale avicularia. A skorpiók közül csak a trópikus fajták okozhatnak halálos szúrást. A scorpio occitanus szúrása békánál a sztrichninéhez hasonló refiextetanust okoz; embernél pedig a szúrás után gyuladás, tályogok, nyirokmirigy-gyuladás, hányás, őrjöngés, tarkógörcs és esetleg halál áll elő. Ellenszerül a szúrt helynek ammoniákkal való érintése ajánltatott. Vannak hernyók és bizonyos pillangólárvák is, melyeknek érintésekor viszketés, sőt bőrgyuladás és hólyag keletkezhet; sőt volt eset, amikor a seb üszkösödése folytán halál és egy másik, amikor megvakulás volt a következmény. Ilyen hernyók a gastropacha processionea és a bombyx mori (selyemhernyó); ezért is az eféle bajok a selyemszövők és az entomologusok közt nem ritkák. A bőrgyuladás ellen legjobb az opodeldokkal való bekenés. A hymenopterák között az aculeaták alrendjének több családjában, különösen a nőstényeknek és a nemnélkülieknek a méhek és darazsak közt, a test hátó részén méregkészülékük van, mely két, valószínűleg hangyasavtartalmu mirigyből áll. Ugyanez méreg van az erdei hangya mirigyében is;ezek azonban, minthogy fulánkjük igen fejletlen, és ennek szerepét harapással kell pótolniok, csak finombőrü állatokat képesek megsebezni. Különösen veszedelmesek a nyelvnek és szájpadlásnak sebzései méhek által, mert a hirtelen fellépő gyulladásos megdagadás fulladást is okozhat. Szintugy halálthozó lehet, ha egész méhrajok v. több darázs egyszerre okoznak sebeket. A gyógykezelés jeges, ólmos borogatásban, a fulánk eltávolításában, ammoniákkal v. szénsavas ammonium oldatával való borogatásban áll. A coleopterák között nevezetes a kőrisbogárnak (lytta vesicatoria) mérge. A kigyók között számos faj van, melyeknek mérges volta nemzetgazdaságilag is számbaveendő károkat okoz némely tartományban (l. Kigyóméreg).

A halak közül némelyeknek mérges volta már ősidőktől fogva ismeretes; így már Aristoteles tudta, hogy a német tengereken élő trachinus draco és trachinus vipera tüskéinek szúrása mérges. Nagy Sándor hadjáratai közben egyáltalán megtiltotta katonáinak a halevést. A halaknál a méreg leginkább a bőrben levő méregmirigyekben van, ezért is az ilyen halak husa csak megnyuzás után élvezhető; vannak azonban olyan fajták is, melyek mérge a hím ivarszervekben és a petékben található; így nevezetesen a gymnodonták közé tartozó tetraodon fajták (t. Inermis, japánul: kanabuku stb.) petefészkében Sawstschenko vizsgálatai szerint igen erős méreg van, mely embereknél főfájást, vérhányást, görcsöket és fulladási halált képes előidézni. Tél idején, mikor e halak petefészke sorvadt, aránylag kevésbbé mérgesek. Mérgesek továbbá a clupea thrissa, cl. venerosa (mérges héring), nehány scarus-féle, melyek megevése után a belek nyálkahártyájának erős gyuladása és emiatt halál következhetik, Valószínü azonban, hogy mérges voltuk csak onnan van, mert szétesett és mérges korálokkal vagy bomlófélben levő hullákkal táplálkoznak. Mérgező a stomias boa harapása és a serranus scriba is, mely a középtengerben él. Jót megkülönböztetendők e mérgezésektől a rosszul konzervált halak evése után jelentkező mérgezési esetek; az ilyen konzervekben ugyanis rendkívül mérges szervi aljak, ugynevezett ptomatinok képződnek, nevezetesen trimethylamin, aethylendiamin, ptomatomuscarin, sepsin, és különösen a ptomatoatropin, mely a kolbászmérgezésnél is elöforduló szimptomákat okozza. A molluskák némelyike is okozhat mérgezést: valószinü, hogy itt is fennáll a tulfogékonyságnak (idioszinkrázia) az az esete, amely némelyeknél p. rákok evése után a megbetegedést közvetetlenül okozza. Az osztrigán és a cardium edulén kívül, különösen az ehető mohakagyló (mytilus edulis) szokott mérgezéseket okozni, kivált akkor, ha huzamosabb ideig álló vizben tartatik, mikor is az állat testében, különösen a májban, egy a curarához hasonló hatásu bázis – mytilotoxin – képződik, mely csalánkiütést, kolerás hasmenést és halált is okozhat. A csigák közül különösen a parti csiga (litorina litorea) és a murex brandaris okozhat mérgezést sőt az utóbbi halált is.

Állati meleg

Állati meleg

az ember, emlősállatok és madarak egyik legmeglepőbb tulajdonságai közé tartozik az, hogy testük hőmérséke mondhatni állandó, a mérsékelt és hideg égalj levegőjének hőmérsékénél jóval magasabb; azért nevezik ez állatokat állandó hőmérsékü, vagy melegvérü állatoknak. Így az ember testhőmérséke, a hónaljban mérve 36,25-37,5 C.° körül ingadozik, középértékben 37,1 C.°-nak mondható. Az emlősállatok testhőmérséke 35,5-40,5, a madaraké 39,40-43,9 C.° közt változik, sőt apró madaraknál 44,03 C.° meleget is mértek. Ez állandó melegvérü állatok között azonban olyan állatok is vannak, melyeknél a test hőmérséke a környezet hőmérsékétől nem egészen független, hanem már magasabb környi hőmérsék mellett is, a környezet hömérsékének változásával ingadozik, alacsony környi hőmérsék mellett pedig tetemesen alászáll, és az állatok téli álomba merülnek. Az ilyen téli álmot alvó állat, mint a denevér, medve, borz, mormota, mogyorópölyü, sündisznó, hörcsög, lélegzései és szivverései ritkulnak, testhőmérséke pedig leszáll, és a legtöbb esetben alig valamivel magasabb a környezet hőmérsékénél. Míg más melegvérü állat meghal, ha teste -plusz- 20 C-°-ra lehűl, addig az ilyen téli álomban levő állat testhőmérséke 5, sőt néha nulla C.°-ra süllyedhet, anélkül, hogy ez. az állat életét veszélyeztetné. Olyan hidegben, mely a testhőmérséket 0 C.°-ra, vagy ezen alul való lehűtéssel fenyegeti, a téli álmotalvó állat felébred, lélegzetvétélei, szivverései szaporodnak, testhőmérséke pedig 5-6 óra alatt a melegvérü állatok testhőmérsékére felemelkedik. A téli álomba merülő állatok átmenetet képeznek az állandó hőmérsékü emlősöktől és madaraktól a nem állandó hőmérsékü alsóbbrendű állatokhoz. Alsóbbrendü gerinces vagy gerinctelen állatok testhőmérséke, tudnillik a környezet hőmérsékénél csak kevéssel magasabb és ezzel együtt változik is. A környezet magasabb hőmérséke mellett tehát testhőmérsékük magasabb, alacsonyabb környi hőmérséknél pedig alacsonyabb; ez állatokat azért változó hőmérsékü állatoknak mondjuk. Igen szépen kitűnt a testhőmérséknek a környezet hőfoka szerint való változása, békán tett oly kisérletekből, melyeknél a békát különböző hőfoku levegőben és vízben tartották. Minthogy égaljunk alatt a környezet hőmérséke a melegvérü állatok testhőmérsékénél rendesen alacsonyabb, a változó hőmérsékü állatokat hidegvérüeknek is nevezik.

Ha az ember testhőmérsékét 36,25- 37,5 C.° közt ingadozónak mondtuk, úgy ez csak a hónalji hőmérséket jelenti, a hol embernél a testhőmérséket leginkább szokás mérni; de távolról sincsen az ugyanolyan mindenütt a test felületén és belsejében. A meleg a test belsejében a legnagyobb. Fiziologiai kutatásokból tudjuk, hogy a legnagyobb hőfejlesztők bennünk az izmok; az ember által termelt összes melegnek mintegy 45-e innen származik. Az izmok után következnek a különböző mirigyek, nevezetesen a máj, amely szervben a legnagyobb meleg van. Az izmokbefolyása a hőtermelésre abból tűnik ki, hogy működő emberizom hőmérséke gyorsan felemelkedik, így például fürészelő embernél a felkar izmainak hőfoka már 5 perc alatt 1 C.°-kal magasabbra szállhat. A mirigyek hőfejlesztését már az is bizonyitja, hogy kutyánál a gyomor hőmérséke rendes táplálkozás alatt 39 C.° 1 napig tartott éhezés alatt 38,7 C°-ra leszállt, és az erre következett etetés alatt egészen 40 C.°-ra felemelkedett. Az izmokon és mirigyeken kívül ugyan-egyéb szervekben is fejlődik meleg, csakhogy sokkal kisebb mértékben. E szerint a bőrben kisebb a hőfejlesztés és nagyobb a hővesztés, e miatt alacsonyabb a hőmérséke is. Sőt várható volna, hogy a bőrfelület hőmérséke az ezt környező levegő hőfokánál csak kevéssel magasabb, innen beljebb pedig a testrészek mind melegebbek; a legnagyobb meleg a test közepén volna. Ily körülmények közt azonban a test belsejében igen magas hőmérséknek kellene lenni, minthogy az élő szövetek igen rossz hővezetők. Az emberi testben a hő közel olyanformán volna elosztva, mint egy szénaboglyában, melyben csak kevés meleg fejlődik ugyan, de mert meleget csak felületén veszít, belsejében jó meleg lehet. Ilyen körülmények közt tehát a meleg a test belsejében olyan nagy volna, a bőrfelület sok helyén pedig olyan alacsony lenne, hogy e miatt az élet lehetetlenné válnék; ott megsülnének, itt esetleg megfagynának testrészeink. Ezt meggátolja a vérkeringés. A vér tudnillik a mélyen fekvő melegebb szervekből a felületesen fekvő szervekbe, nevezetesen a bőrbe és innen vissza folyik. E szünet nélküli áramlás közben a vér a melegebb szervekben felmelegszik és melegét a hidegebb szervekbe viszi el, miáltal a test melegét kiegyenlíti. A karjainkban és lábainkban, valamint a bőrben áramló vér itt lehűl, az ezekból visszafolyó vér tehát hidegebb az oda folyt vérnél, ellenben a belső szerveknél megforditva van a dolog, itt az azokba áramló vér hidegebb és a visszafolyó vér melegebb. A különböző szervekből jövő hidegebb és melegebb vér összefolyik a nagy visszerekben és így jut a szívbe, melyből az úgynevezett ütőerek útján újból a különböző szervekbe kerül, felmelegítvén a nálánál hidegebb és lehűtvén a nálánál melegebb szerveket. Ha tehát a test középhőmérsékét tudni akarjuk, ezt a szívben és a vért a szívből kivezető nagy ütőerek vérében kellene keresni. A legszélsőbb határok, melyek közt az ember testhőmérséke, betegség alatt is ingadozhatik, 34-42 C.° közt vannak. Találtak ugyan 32,6 és 44,75 C.°-ot is, de ezek már felette kivételes esetek. Minden eddigi tapasztalat azt bizonyitja, hogy túlalacsony – 32,6 fokon aluli – és túl magas – 42 fokon felül – terjedő hőmérsék halállal végződik. Bizonyos hőmérsék, a hónaljban 37-37,2 C.°, az a hőfok, amely mellett az élet zavartalanul foly és bármilyen viszonyok közé kerüljön élő egészséges ember, hőmérséke 1.5- 2 foknál nagyobb mértékben attól el nem tér. A rendes életviszonyok között némi változást a testhőmérsékben a következő körülményekben kerestek és részben találtak is: Mindenekelőtt azt nézték, vajjon az egyes emberfajok testhőmérséke közt van-e különbség, e tekintetben azonban különbséget nem találtak. Az égalj befolyását illetve kitűnt, hogy ugyanannak az embernek testhőmérséke a forró égöv alatt mintegy 16 C.°-kal magasabb, mint mérsékelt éghajlatunk alatt. Megfelelőleg az évszak befolyása is elenyésző csekély.

Az életkor szerint már feltűnőbb a különbség az emberek testhőmérsékében. Az ujszűlött gyermek testhőmérséke mintegy 0,3 fokkal magasabb az anya hőmérsékénél, a bekövetkező nagyfoku hővesztés miatt azonban csak hamar közel 0,9 C.°-kal száll alá. A következő tíz napon a csecsemő testhőmérséke 37,25-37,6 C.° közt van, középértekben tehat 37,45 C.°-nak felel meg. Ezentúl, mintegy a 14-ik életévig, a test középhőmérséke körülbelől 0,2 C.°-kal süllyed. A 14-ik évtől az 50-ik életévig további 0,2 C °-kal esik a test hőmérséke. A 60-ik életéven túl ismét nő és a 80-ik évben majdnem ugyanazt a magasságot éri el, melyen gyermekkorában volt. A gyermek, valamint a kisebb termetü emberek testfelülete azok testsúlyához képest nagyobb, mint a felnőtt és magasabb termetü embereké, e miatt amazoknál a hőveszteség is nagyobb. Gyermekek és kisebb egyének azért könnyebben is fáznak, mint felnőtt nagyobb emberek. Jól táplált, erős testalkatu, valamint kövér egyének kevesebb meleget veszítenek és egészben több hőt is termelnek, mint rosszul táplált, gyenge testalkatu v. sovány egyének; e miatt az utóbbiak érzékenyebbek is a hideg iránt. öreg embereknél az anyagforgalom kisebb, ez egyének azért többnyire vérszegények, az ez által okozott gyengébb véráramlás miatt hőveszteségük kisebb, innen az öreg emberek valamivel magasabb hőmérséke; ugyanezek miatt ez egyének bőre a hideg iránt érzékenyebb, mint a fiataloké, azért melegebben is szeretnek öltözködni.

Legfeltünőbb a testhőmérsék szabályszerű változása a nap időszaka szerint, amennyiben az ember testhőmérséke reggeltől estig emelkedik és este 6-7 óra körül maximumát éri el, ezentúl folytonosan süllyed a test hőmérséke úgy, hogy reggel 4-6 óra körül minimumára jut. A legnagyobb emelkedés és süllyedés között a különbség mintegy 1.1 C°-nak felel meg. Azonban sem az emelkedés nappal, sem a süllyedés éjjel nem egyenletes. Reggel mintegy 11 óráig a hőmérsék gyorsan emelkedik, innen mondhatni 4-ig csak keveset ingadozik, ezentúl ismét gyorsabb az emelkedés. A hőmérsék változásának e jelzett lefolyása annyira állandó, hogy éhező emberen éppen úgy jelentkezik, mint olyan egyénen, a ki rendesen szokott étkezni. A hőmérsék e változását tehát nem az ételfelvétel okozza, bár az étkezés befolyással van a testhőmérsékre, hanem az, hogy nappal ébren lenni, éjjel pedig aludni szoktunk. Aki nappal alszik és éjjel van ébren, annál a hőmérséki változás is megfordul; éjjel dolgozó embernél a hőmérsék reggel a legmagasabb és este legalacsonyabb. Az étkezés a testhőmérséket néhány tizeddel emeli. Az emésztés alatt emésztőnedvet szolgáltató mirigyek elválasztó működése fokozódott hőfejlesztéssel jár. ezen kívül a meleg italok és ételek is felmelegíthetik a testet. Ellenben hideg ételek és italok, nevezetesen a jég, a testet tetemesen lehűthetik. Jelentékenyen változtatja meg a testhőmérséket még az izommunka. A munka e hőemelő hatását értékesítjük akkor, amikor fázó testünket mozgás által igyekszünk felmelegíteni. Hőemelő hatása van a szellemi munkának is. Minthogy testhőmérsékünk mind e változások alatt a levegő hőmérsékénél jóval magasabb, ez csak úgy lehetséges, ha bennünk folytonosan fejlődik meleg. Az állati meleg forrása az állatok és az ember szervezetét alkotó szerves vegyületek által köt itt lappangó melegből származik (l. Anyagcsere). E vegyületek a tüdők útján bevett éleny behatása alatt szorosabb vegyületekké égnek el, kötött melegük elszabadul, és ez melegíti fel az állati testet. E tekintetben tápanyagaink égésmelege pontosan meg is van határozva, mint az a következő példából ki is tünik.

Hogy tehát szervezetünk melege ama fent jeizett magas fokon megmaradjon, erről táplálkozásunk útján gondoskodunk. Tápanyagainknak kis része szolgál a test folytonos ujjáalakítására; legnagyobb része, mint a szén a gőzgépnél, a fütőanyag szerepét teljesíti. Erre annál inkább van szükség, mert a környezetnél melegebb testünk folytonosan veszít melegéből. Veszítünk meleget a testünknél többnyire hidegebb hőmérsékü ételek és italok felmelegítésére; a belégzett hideg levegő is felmelegszik és vízgőzzel telődik meg, mely utóbbinak képződése szintén melegvesztéssel jár. A legtöbb meleget a bőr útján sugárzás, hővezetés és vízelpárolgás útján veszítjük el, mert míg a többi utakon a vesztett meleg 15% -a távozik el, addig a bőr útján ama meleg 85% -át veszitjük. Hőegységnek azt a meleg mennyiséget nevezzük mely 1 kg. vizet 1 C fokkal magasabb hőfokra felmelegíteni képes. Felnőtt ember 24 óra alatt átlag 2300 ilyen hőegységet termei és veszít. Azaz, annyi meleget, mely elegendő volna 23 kg. vizet 0 C.-oról 100 fokra felmelegiteni. E melegmennyiség azonban csak középérték és változik már a táplálék minősége szerint, még inkább befolyással van a termelt meleg mennyiségére az illető egyén testsúlya, életkora, neme, a nap időszaka és az, vajjon az egyén ébren van-e vagy alszik, munkát végez-e vagy pihen. Nagyobb és nehezebb egyén több meleget termel, mint különben azonos viszonyok közt kisebb és könnyebb ember. E mellett azonban testsúlyához viszonyitva a kisebb ember és így a gyermek is több hőt veszít és termel; a. kis egyének hővesztesége tudnillik testsúlyukhoz. arányítva, nagyobb testfelületük miatt, nagyobb, mint a nagyoké, és így, hogy testhőmérsékük emezekével megegyező legyen, több meleget is kell termelniük. Kövér emberek is, testsúlyukhoz viszonyítva, kevesebb meleget termelnek, mint a soványak, mert azok hővesztesége, a bőr alatt levő zsírréteg rossz hővezető képessége miatt, sokkal kisebb.

Az élet első szakában és az aggkorban kisebb a hőtermelés, mint a középéletkorban. A férfi hőtermelése nagyobb, mint a nőé, ez utóbbinak kisebb testsúlya miatt és mert nőnél a zsírszövet, férfinál az izomzat van inkább kifejlődve. Hogy a hőtermelés és hővesztés olyan módon egyensúlyban lehet, aminthogy tényleg egyensúlyban van, ez csak azért lehetséges, mert az állatok és az ember szervezetének hőszabályozó képessége van, mely miatt mindig annyi a hőveszteség, mint amennyi ugyanazon idő alatt a hőtermelés. A hővesztés legfőbb szabályozója a vérkeringés. Ez viszi áramlása közben a meleget a test mélyebben fekvő melegebb szerveitől a felületesen fekvő bőrbe és tüdőbe és ezáltal lényegesen előmozdítja. a hővesztést. Minden befolyás, mely alatt a bőr vérerei kitágulnak, növeli a körútján való hővesztést, lehűtöleg hat testünkre és viszont minden befolyás, melyre a bőr erei összehúzódnak és a vér odafolyását a bőrhez megnehezíti, csökkenti a. hővesztést, megnehezíti a test lehülését. Mihelyt bőrünket hideg éri, erei összehúzódnak, a bőr halvány és hideg lesz, kevesebb vért és e miatt kevesebb meleget is kap a test mélyebb részeiből; a. hővesztés kisebb lesz. A meleg levegőn ellenben a bőr erei kitágulnak, sok vér ömlik beléjük, a hidegben lúdbőrszerűen összehúzódott bőr ellazul, duzzad, piros és meleg lesz, majd izzadás következik és e miatt sugárzás, vezetés és vízelpárolgás útján nő a melegvesztés. Innen van, hogy a testhőmérsékkel hasonló foku légkörben, sőt rövid ideig igen magas hőfoku, száraz légkörben is, veszély nélkül ellehetünk; így p. tartózkodtak emberek 10 percig 100-120 C.°-u sütőkemencében, melyben a tojás keményre főzhető. Eleintén az illetők helyzetüket igen kellemetlennek találták, majd azonban bő izzadás tört ki rajtnk és ez tette a helyzetüket türhetővé; testhőmérsékük alig 1 fokkal emelkedett magasabbra a rendesnél. Később bagyadtság, fülzúgás és szédülés érzete következett be; ekkor már a kisérlet életveszély nélkül nem volt folytatható.

Mint a túlságos nagy meleg, épp úgy veszélyes a hirtelen lehülés is, mert a felhevült test nedves bőrével és a bőr tágult ereivel, amikor hirtelen hideg éri, sok meleget veszíthet, még mielőtt a meleg veszteséget korlátozó változások a bőrben beállottak volna. A hirtelen lehülés miatt egyszersmind a vér a test felülete a részeiből ennek belső részeibe tódul és ezeket esetleg nagyon is lehűtheti. A túlságos hideg ellen segitségünkre van a ruha, a fűtött lakás, állatoknak szőre, tollazata vagy zsirrétege. Némileg tudjuk a hővesztést még a testtartás, ételek és italok hőmérséke útján is szabalyozni, valamint szabályozólag foly be erre a szivverés és lélekzés. Hidegben ritkább, melegben szaporább a szivverés és lélekzés. Szapora lélekzés alatt a levegő a tüdőkben többször újul meg, több levegő melegedik fel és telődik meg gőzzel ugyanannyi idő alatt, mint ritka légvétel alkalmával. De nemcsak a hővesztés, hanem a hőtermelés is alkalmazkodhatik bizonyos fokig a test hőszükségletéhez. Hideg időben, valamint az északi vidéken lakó embereknél is, nagyobb az étvágy, mint melegben és a forró égöv alatt. A hideg égöv alatt az emberek a sok meleget szolgáltató zsírokkal böven táplálkoznak, az eszkimók isszák a halzsírt, míg a forró égöv lakója nagyrészt rizzsel, datolyávál és hasonlókkal él. A fokozódott hőtermelést nagyobb hővésztés mellett kisérletek is bizonyították. Oka ennek az, hogy a hideg a bőrt izgatja, ennek izgalma a központi idegrendszerbe, az agyvelőbe és a gerincvelőbe terjed, és innen különösen az izmokba is, és itt élénkebb élenyülést indít meg. Vannak orvosszereink is, melyekkel a hőtermelést kisebbíteni tudjuk, ilyen és kinin, antipirin, antifebrin, alkohol, szalicilsav ás mások; ezeket használjuk, ha szervezetünk hőtermelése betegség következtében fokozódott, a rendesnél nagyobb.

Állatimádás

Állatimádás

(zoolatria), bizonyos hasznos, kártékony, v. néha egészen közömbös állatoknak is tisztelete. Az alacsonyabb értelmi fokon álló ember egyik kor- és népközi legáltalánosabb jellemvonása, mely gondolkodásának abból a stádiumából ered, ahol még maga és a természet többi tárgyai és így maga és az állatok között is szigoruan elkülönítő határvonalat húzni nem tud, hanem az érzéki tapasztalata körébe eső összes tárgyakat az élő lénynek elsősorban önmagán megismert tulajdonságaival ruházza fel; ahol pedig a magán tul megismert természeti lényekben saját erejét és hatalmát felülmúló, v. ezeknek ellenszegülő tulajdonságokat tapasztalt, ott félelemből származó tiszteletet és e hatalmas lények megengesztelésére irányuló törekvést, vagyis kultuszt tanúsít irántuk. E tisztelet első sorban talán abban nyilvánul, hogy a primitiv ember az állatot, mely reá nézve valamely tulajdonságánál fogva félelmesnek, v. ellenkezőleg hasznosnak mutatkozott, ugyanabba a képzetsorozatba iktatja, amelyben már a magánál felsőbb lényekről derengő fogalmai némi rendszerbe füződtek, t: i. az ősök tiszteletének alighanem még az állatimádásnál is régebbi eredetü képzetei közé: szóval a tisztelt állatot megteszi a maga és törzse ősének. Ez az állatkultusznak már emelkedettebb foka: az úgynevezett totemizmus (1. o.) és nevezetes társadalmi szervezkedés-elemek csoportositó középpontjává válhatik további fejlődésében. A totemnek elismert, vagyis eredetileg ősül tisztelt, később törzsvédő és különböztető állat először is ismertető jelévé lesz a törzsnek, melynek tagjai az illető állat képét v. bőrükre v. ruházatukra, fegyverzetükre és egyéb használati tárgyaikra tetoválva, vésve, karcoiva vagy festve viselik; a közös totemmel birók rokonokul ismerik, kölcsönösen védik egymást, egymásért vérbosszura is kötelesek, esetleg egymás közt házasságra nem léphetnek stb. A tisztelt állat iránti kultusz legelőbb is abban jelentkezik, hogy azt, ha félelmes, áldozatokkal megengesztelni, ha nem rettentő, kimélni és ápolni, neki mindenképpen kedvezni igyekeznek. Alapjában épen nem más képzetsorból, csak az előbbiek primitiv logikával való tovább fűzéséből magyarázhatók az állatimádás mindama maradványelemei is, melyekkel magasb műveltségi fokon álló népek, p. az ó-kori egyiptomiak, görögök, rómaiak, hinduk, perzsák, szemiták vallásrendszereiben, sőt napjainkban is a civilizált népek alsóbb rétegeinek babonáiban is fölös számmal találkozunk.

Az átmenet az állattisztelet alacsonyabb és kezdetleges fokától a magasabbhoz úgy képzelhető el az összes ide vonatkozó ó- és újabbkori adatok vallomása alapján, hogy az eredetileg a maga természetes mivoltában ősnek és így felsőbb lénynek képzelt állat a vallásos felfogás egy magasabb fokán, már csak mint az ősnek megtestesülése, bolygó lelkének egyik ideiglenes lakása, utóbb az istenség egyik inkarnációja jelentkezik (lélekvándorlás, l. o.); még később pedig már csak mint a tiszta antropomorfizmus fokára jutott istenség kisérő jelvénye szerepel,:így p. a -bagoly Pallas Athene mellett, a harkály (Picus) Mars kiséretében stb.; holott átmenőleg a különben már emberi testünek ábrázott istenség ez állatok fejét viselte, p. az egyiptomiaknál, egyes szemita népeknél és Kelet-India vallásrendszereiben. Következetes tovább-vitelében az állatimádás felveheti a vele egykoru kultuszformák közül mindazokat melyek az alapjául szolgáló képzetekhez illenek. Így olyan népnél, mint p. az egyiptomiak voltak, melynek vallásrendszerében a holtak tisztelete állott a vallásos érzület középpontjában, az életében tisztelt állat tetemére is ki kellett terjeszteni – a kultusz saját logikja szerint – a tiszteletet és gondozást; innen náluk az állat-hulláknak egészen az emberiek módjára való bebalzsamozása. Más, az állattiszteletből eredő és későbbi, már e tiszteletnek többé nem tudatos fokán is megmaradó jelenségekül tekintendők a bizonyos állatok husának egészben, v. részben való élvezetét tiltó vallási törvények, melyekben szintén nagy része van, a sokszor ellenkező látszat mellett is, egyes régebben tisztelt, később ez okon már csak kimélt, még utóbb pedig a folytonos mellőzés hosszu időn való gyakorlata következtében utált, sőt megvetett állatok hajdani kultuszánák. Mindebből láthatólag az állatimádás az összehasonlító néppszichologia- és vallástudománynak egyaránt igen fontos fejezete, melynek tudományos tárgyalása felé eddig csak az antropologiai alapra helyezkedett hasonlító mitológia részéről történtek nevezetesebb lépések, míg az egyoldalun és önkényesen szabott szűkebb körben hasonlító nyelvészeti mitosz-magyarázó iskola e téren is sok érdekes adatot derített ugyan fel, de magyarázataival többnyire igen kalandos utra tévedt. L. ez utóbbi irány e tárgyu kisérleteképen: De Gubernatis, Die Tiere in der indogermanischen Mythologie (ném. ford. Lipcse 1874. 2 köt.). A többit l. Beastlore és Jósállatok.

Abrantes

Abrantes

1. A. Andoche Junot herceg, francia tábornagy, született Bussy-les-Forgesban, a Cőte d’Or departementban, 1771 okt. 23-án. Katonai szolgálatba 1792. lépett és mint Napóleon kegyence nemsokára tábornok lett. Elmebetegségben halt meg Montbardban 1813 jul. 22. – 2. Laura Junot, A. hercegnő, az előbbinek neje, született Montpellierben 1784 nov. 6. Írt mémoire-okat (1831-34, 18 köt. és 1836-37, 6 köt.). Meghalt mindenki által elfeledve Chaillotban (Páris mellett) a szegények házában 1838 jún. 7.

Állati elektromosság

Állati elektromosság

alatt értjük az elektromos tüneményeknek azt a csoportját, mely az állatok életműködésének többé-kevésbbé állandó kisérője szokott lenni. Legszembetűnőbben mntatkoznak e jelenségek némely halnál, u. m. az elektromos rája (Raja torpedo), a sajgató ángolna (Gymnotus electricus) és az elektromos harcsa (Silurus electr.) nevű halaknál. Ez állatok elektromos szerve kerek oszlopocskából áll, melyek mindenike 3-4 millíó apró, kocsonyaszerű anyaggal elkülönített lemezkéből van alkotva; e szerv helyzetétől függ az az elektromos áram v. ütések iránya is, melyeket az állat a kimerülésig kényekedve szerint osztogathat. Így a torpedónát a pozitív áram a hastól a háta felé tart, míg a gimnotusnál a farktól a feje felé és a silurusnál a fejtől a fark felé indul. Egyébiránt minden állat idegei dipoláris molekulákból álló elektromosság-fejlesztőknek és vezetőknek tekinthetők, melyekben már az egyes keresztmetszeteknek egy-egy külső pontjától a közepe felé elektromos áram megy. Valamely idegszálnak távolabb eső két pontját v. még inkább az idegszál és a vele összekötőtt izom egy pontját egy multiplikátor áramkörébe hozva, az izomtól az ideg felé tartó elektromos áram mutatkozik.

Mint az egyes tagokban, úgy az egész testben is szakadatlan elektromos áramlás jelentkezik, mely az emberi testnél balról jobb felé tartó irányt követ. Minden izom-mozdulat elektromos áramot indít, melynek irány a a test oldalától függ, hol az izom összehuzódása történik; így egyik ujjunk görbitésével több mérföld távolságban levő mágnestűt kitérithetünk. Ugy látszik különben, hogy az életfolyamat rendes menete feltételezi az elektromos áramlásnak bizonyos fokát; legalább békáknál azt a megfigyelést tették, hogy a többi testtel már csak az idegszálnál fogva összefüggő combok közül az egyik, melyet naponként megelektromoztak, hosszabb ideig megtartotta alakját és tovább tengett, holott a másik, melyet magára hagytak, hamar kiaszott, és elhalt. A világitó bo garaknál is lehetett, bár igen gyönge, elektromos jelenségeket megfigyelni.

Állathívogató szók

Állathívogató szók

azok a szók, vagy sokszor csak legfeljebb indulatszóknak nevezhető hangcsoportok, melyekkel népenkint és vidékenkint főleg a hasznos házi-állatokat szólogatják, terelik, riasztják, csalogatják, édesgetik, becézik. Sokszor ezekben is rejlő jellemző vonások, vagy az illető állatnak bennök esetleg megőrzött régebbi neve miatt e jelentékteleneknek látszó apróságok is fontos alkotó-elemei a folklore ama részének, mely az állatokról valamely népnél elterjedt képzetek és az összes reájok vonatkozó hiedelmek és egyéb adatok fejezetét: a beastlore-t vagyis népies állattant alkotja. Magyar adatokat 1. a Nyelvőr eddigi összes köteteiben.

Állatfogás

Állatfogás

gazdátlan állatokon a tulajdonjognak eredeti szerzésmódja, amennyiben a közigazgatási törvények megengedik (vadászat, halászat). Házi szelíd, v. szelídített állatok, ez utóbbiak mindenesetre addig, míg a visszatérés szokásáról (consuetudo revertendi) le nem tesznek, az osztrák jog szerint a háztól való távozástól 42 napon át az Á.-nak nem tárgyai. A házi méhrajokra az osztr. polg. tkv. 384. paragrafusa azt a szabályt tartalmazza, hogy ha az anyakas tulajdonosa a kirepült rajt két nap alatt nem hajhászta, azt közös földön mindenki, saját földén pedig a föld tulajdonosa magának elfoghatja és megtarthatja.

Állatéposz

Állatéposz

állatmonda. Az állatmonda az állatok, különösen a vadállatok életéről és cselekedeteiről költött kisebb, tréfás, jellemző elbeszélés. Hasonlít az európusi tanító állatmeséhez, de azzal a lényeges külömbséggel, hogy sohasem célzatos, oktató irányu és nem tanulság kedvéért van elmondva, hanem maga az elbeszélt történet kelti fel érdektődésünket. E műfaj az állatvilág sajátos életének költői felfogásán alapul és abban a korban keletkezett, amikor az ember még szorosabb érintkezésben volt az állatokkal, életőket megfigyelni, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat kitanulni alkalma volt és így az egész állatéletet a tapasztaltak alapján saját emberi életével mintegy önkéntelenül összehasonlítva s az állatokat bizonyos emberi tulajdonokkal felruházva, élénk képzeletével egyikről v. másikról, v. egyszerre többről is apró, adomaszerű meséket teremtett. E mesékben az állatok beszélnek, tanácskoznak, tervek kivitelébe fognak, hadat viselnek és békét kötnek, éppen úgy, mint az emberek, anélkül azonban, hogy allegorizált emberekké lennének és saját állati jellemüket levetkeznék. Ilyen p. az az ismeretes állatmese, mikor az egerek csengőt akarnak kötni a macskára; ilyen a Gyulai Páltól feldolgozott állatmese is: A tyúk és a farkasverem. Ha aztán az ilyen állatmondákat egy nagy egészbe összefűzik, akár maga a nép, akár egy költő, előáll az állatéposz, melyben az állatok, mint az emberek, különböző rangfokozatba osztva, királlyal és vezérekkel ellátva, ránk nézve bohókás komolysággal küzdenek érdekeik kivivásáért. Küzdelmeikben lehet, sőt van is mindig többféle szatirikus vonatkozás az emberi életre is; de ez egészen mellékes. Az állatmondákban leggazdagabbak a németek és ott van meg az ismeretes Reineke fuchs állatéposz is. Ilyen állatéposznak, tekinthető a Homérosznak tulajdonított Batrachomyomachia (Béka-egérharc), melyet Csokonai magyarosított.

Abrantes

Abrantes

város Portugaliának Estremadura tartományában, a Tejo mellett, olajban és déli gyümölcsben gazdag vidéken, vasuttal, (1878) 6373 lak.; Három temploma közül különösen kiválik Szent Vince temploma a hozzátartozó kolostorral együtt, mely Portugalia legrégibb templomainak egyike. A. tekintélyes terménykereskedését Lisszabon felé az innen hajózható Tejo folyó közvetíti. A.-t Lisszabon főerődjének tekintik. 1807-ben a francia Junot tábornok 1500 granátossal innen szerencsés és merész támadást intézett Lisszabon ellen, amiért is Napóleon Abrantes hercege címet adott neki.

Állategészségügyi egyezmény

Állategészségügyi egyezmény

egymással állatkereskedelmi relációkban álló két v. több állam között bizonyos időre kötött olyan szerződés, mely megállapítja, hogy házi állatok az egyik fél területéről a másik fél területére minő feltételek alatt vihetők, illetve e bevitel minő esetekben korlátozható v. betiltható. Az importáló államnak főleg a hussal való ellátás szempontjából, az exportáló államnak pedig a külföldi piacok biztosítása s közvetve az állattermelés biztosítása céljából egyaránt érdekében áll az állatforgalom állandósítása. Az előbbi azonban saját érdekében szükségképen ügyelni kénytelen arra, hogy a területére bejövő állatokkal saját állatállományát veszélyeztető fertőző betegségek be ne hurcoltassanak, és ebből folyólag követelheti, hogy csak egészséges állatok hozassanak be, valamint nem mondhat le arról a jogról, hogy olyan időben, amikor az exportáló államban járványos betegségek uralkodnak, a bevitelt a szükséghez képest korlátozhassa. Viszont ez utóbbinak arra kell törekednie, hogy állatjai kivitelét a befogadó állam tetszése szerint bármely okból meg ne akaszthassa. A két fél érdekeinek megvédését célozzák azok a megállapodások, melyek az állategészségügyi konvenciók tartalmát képezik és melyek közül a legfontosabbak rendszerint a következők: Állatok és állati nyerstermények csak marhalevelek, illetve származási igazolványok kiséretében hozhatók be, melyek azok egészséges, nem fertőzött voltát hitelesen igazolják; a behozatal bizonyos határszéli belépő állomásokra korlátozható, hol a szállítmányokat az importáló állam szakközege egészségi állapotukra nézve megvizsgálja; járványos betegségek, nevezetesen a keleti marhavész fellépése esetében az illető ország térületéről az állatbehozatal ideiglenesen korlátozható, esetleg, főképen, ha már a járvány a másik fél területére be is hurcoltatott, egyidőre be is tiltható; mindegyik szerződő fél állategészségügye állapotáról időszaki hivatalos kimutatásokat közöl; végül külön pontozatok szabályozzák a határszéli állatforgalmat.

Ausztria-Magyarországnak ez idő szerint Szerbiával (1882: XXX. t.-c.), Svájccal (1891: IV. t.-c.), Németországgal (1892: V. t.-cikk) és Olaszországgal (1879: I. t.-c.) van állategészségügyi egyezménye. Mindannyi az ugyanezekkel az országokkal érvényben levő kereskedelmi szerződéseknek szerves részét képezi és érvényességi határideje is ez utóbbiakével azonos.