A “polifonikus” regény

A "polifonikus" regény

A világirodalomban Flaubert mellett valójában Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) életművében kezdődik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlődése.   Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt. Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló eszközöket használ: a formális cselekményről a hangsúlyt a hősök belső állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.
Dosztojevszkijnél a reális tér- és időbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hősök", a környezetükhöz kötődő és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvő figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehősök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehős" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.)
Műveinek középpontjában egy-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hősök rendszerint szélsőséges bűncselekmények során próbálnak ki.
Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhődésnek (I866) hőse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e, a "Napóleonok", a felsőbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy közönséges ember. Örvénylő lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti magát a társadalmon, tetszetős teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó énjét Szonya, a hivő utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdődik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története".
  
Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hőse. Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levő világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végződnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hősnőjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belső erőinek megtestesülése.
Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidősebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, és leginkább Ivan, a középső, aki kieszelte és szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, és ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; előtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. – Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, kereső és kételkedő ember természete összpontosul. – A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai,
érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlődésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitől a szellemiig.
 

Hirdetés