Reneszánsz természet- és társadalomfilozófia

Reneszánsz természet- és társadalomfilozófia. Új világkép. Humanizmus. Reformáció. (XIV-XVI. Század)

 

1. A reneszánsz (fr. Újjászületés)

egy művelődéstörténeti korszak, a középkor és az újkor közötti átmenet időszaka. A reneszánsz, szorosabb értelemben véve, a görög-latin kultúra feltámasztását és újszerű értelmezését jelentette.  A reneszánsz megjelenésének legfőbb központja Firenze, a Mediciek udvara, ahol szerencsésen találkozott a vagyon- és a művészetszeretet.
A reneszánsz művészet újra „felfedezte” az embert, s az ember a művészetben önmagát. Ezen az úton járt Rotterdami Erasmus, és Janus Pannonius is. Leonardo da Vinci műszaki felfedezéseivel és művészetével az alkotó ember teremtő erejét jelenítette meg. Michelangelo a Sixtusi Kápolna egyik freskóképén, az Ember teremtése című képen a Teremtőt és a Teremtményt szinte azonos „pózban” ábrázolta. Érzékeltette ezzel, hogy a reneszánsz ember ideálja az erős, céltudatos, cselekvő és dicsőségre vágyó ember. A középkorban létező ideákkal szemben az egyén szabadságának, életörömökre való törekvésének, a természetes emberi erők harmonikus fejlesztésének eszméje hódított. Életideállá a teljes élet megélése vált.
 Az Új Akadémiát 1459-ben alapították a Mediciek udvarában. M. Ficino: újraértékelte Plótinosz emberképét (neoplatonista), kiemelte a keresztény ember humanizmusát, tehetségét és alkotóerejét. Nem kell szégyellni, hogy az embernek teste is van, csak a lelke legyen keresztény.
A reneszánsz műveltségnek és filozófiának soha nem látott, új, gazdag tartalmat adtak. Előtérbe került a tudományos megfigyelés, a műszeres vizsgálat, a kísérletezés és a matematika. Az új világkép és emberkép kialakulásában fontos szerepet játszanak a földrajzi felfedezések, a manufaktúra ipar megjelenése, az árucsere és a pénzforgalom növekvő szerepe.
 

2. A reneszánsz természetfilozófiáját,

világképét a lengyel csillagász, Kopernikusz alapozta meg. A „ „kopernikuszi-fordulat”-ot az a bejelentés képezte, hogy a geocentrikus világkép téves, s a heliocentrikus világkép írja le a Nap, a Föld, és Hold valóságos viszonyát.
Kopernikuszt a csillagászati vizsgálataiban a megfigyelések, a számítások és a geometriai ábrázolás vezették. Arra a felismerésre vezette, hogy minden mozgásban van.
Meggyőződésévé vált, hogy a Nap-Föld-Hold és a csillagok stabil rendszert alkotnak, s a rendszer mozgását csak a Nap központi helyének feltételezéséből lehet helyesen értelmezni. A Föld egy év alatt kerüli meg a Napot, egy nap alatt fordul meg a saját tengelye körül. Megállapította, hogy nem csak a Föld, hanem más bolygók is a Nap körül keringenek.
Kopernikusz bejelentése, könyvének megjelenése óriási megdöbbenést és felháborodást váltott ki a tanult emberekből.
Kopernikusz világképe ellentmondott a Szentírásnak. Kopernikus követői kevesen voltak. Kiemelkedett közülük G. Galilei itáliai fizikus és csillagász, egyetemi tanár. A kísérleti fizika úttörője. Az elsők között honosította meg a kísérleteket és méréseket. Nevéhez fűződik a szabadesés és az ingamozgás törvényszerűségeinek felismerése. Távcsövet szerkesztett és azzal figyelte meg a Hold hegyeit, a Jupiter holdjait, a Tejút csillagait, valamint napfogyatkozásokat. Alapvető megfigyelése: az egész rendszer mozgásban van. A tudományos vizsgálatok módszertani megalapozásában fontos szerepet vállalt az induktív következtetések szabályainak vizsgálatával, a matematika szerepének kiemelésével.
A reneszánsz természetfilozófia előtérbe állította a panteizmus eszményét. A panteizmus, a világistenség a természetistenséget tételező tanítás, amely szerint Isten minden dologban benne él, sőt ő a világegyetem élete, úgy, hogy Isten és az eleven, alkotó természet egybeesik.
A panteizmus egyik előfutára a németországi N. Cusanus volt, a reneszánsz legnagyobb filozófusa, aki az érzékelést, a tapasztalatot tekintette a megismerés első lépésének. Panteista filozófiája a világot Isten testének, Istent a világ lelkének tartotta.
Lényegében hasonló véleményt képviselt G. Brúnó: végtelen sok Naprendszer létezik, minek következtében a világ végtelen anyagi képződmény. Brúnó panteizmusában Isten a végtelen világ lelke, maga a világlélek, a természet viszont a dologban rejlő Isten.
Az egyház ezt keményen elutasította.
 

3.A reneszánsz új állalmelméletet és társadalomszemléletet hozott. 

Az isteni törvényekre hivatkozó és azokkal szentesített állam  eszméjével a világi, centralizált nemzeti állam eszméjét állították szembe. N. Machiavelli olasz történész és politikus, fejtette ki azt a felfogást, amely szerint az államnak kemény politikát kell folytatni.
„ A fejedelem” című írásában tanácsokat adva az akkori olasz kisvárosok fejedelmeinek, hogyan tudnák kivívni és megtartani a hatalmat, nem véve tekintetbe a vallás, az erkölcs és a jog követelményeit.
Ő kezelte először öncélként a politikai hatalmat a keresztény Nyugaton. Nála a vallás és a jog nem önérték többé, hanem a politika eszköze, mely kellő alkalommal kibúvóul szolgálhat, de önmaga nem kapcsolódik magasabb értékekhez, vagy normákhoz.
A „ machiavellizmus” a kíméletlen, cinikus hatalmi politika gyakorlását jelentette.
Morus Tamás angol lordkancellár, az Utópia című írásában- előbb kemény bírálatot mondott az angol társadalom gazdasági állapotáról- majd felrajzolt egy eszményi társadalmi berendezkedést.
 

4.A 15. század közepétől kezdve ismét Róma lett a pápák székhelye,

s ők is bekapcsolódtak a reneszánsz eszmeáramlatába. A pápák lettek a reneszánsz legkiválóbb művészeinek a mecénásai. A keresztény egyház egyre jobban elvilágiasodott, nemcsak az új művészetet pártolta lelkesen, hanem átvette a reneszánsz életvitelt is, s a pápák kezdtek hasonlítani a világi reneszánsz uralkodókra.
Az ún. reneszánsz pápák uralkodásának idején elharapódzott a protekcionizmus: pénzen egyházi beosztásokat lehetett vásárolni, sőt a végén már bűnbocsánatot is. Ezzel szemben kezdett felerősödni egy tisztább kereszténység utáni vágy és az egyház megreformálásának gondolata.
A reformáció előkészítését azok az ún. eretnekmozgalmak is szolgálták, amelyek az evangéliumi  kereszténység eredeti gondolatait, az ember és az Isten közvetlen, bensőséges kapcsolatát kívánták visszaállítani. Angliában J. Wychiffe hangsúlyozta először, hogy a hit egyetlen autentikus forrása a Biblia.
A cseh Jan Hus, a prágai egyetem teológia tanára fellépett az egyházi visszaélések ( a búcsúcédulák árusítása) ellen, s fellépése egyben németellenes és feudalizmus-ellenes éllel is rendelkezett.
A reformáció tulajdonképpeni elindítója 1517-ben a német Martin Luther (Luther Márton) volt, aki a keresztény hit alapvető eszméit kívánta átmenteni az újkorba. Távol állt a reneszánsz és a humanizmus eszméitől, eredetileg nem akart reformálni, még kevésbé szakítani a katolicizmussal, mélyen és öszintén vallásos ember volt, aki ragaszkodott az ősi kereszténység tiszta eszméihez.
Luther nem az egyházat, hanem a vallást akarta reformálni.
Fellépését a bűnbocsátó cédulákkal való üzletelés elleni tiltakozással kezdte, ragaszkodván az eredeti elképzelésekhez, miszerint a bűnbocsánat egyedül Istentől származhat, az egyháznak, a pápának nincs joga megbocsátani a bűnt, sőt még közvetítésre sincs szükség, mert a megbocsátás feltétele az őszinte hit és az isteni kegyelem. A hit egyetlen forrása a Biblia, az evangéliumok és nem a pápák, vagy zsinatok döntése.
Megkülönböztette a látható és a láthatatlan egyházat, mondván, hogy Isten egyháza a választottak láthatatlan gyülekezete, a lelkek közössége.  A látható egyház szerepét redukálni akarta:  az egyházi hierarchiát leépíteni,  a szerzetesi intézményt megszüntetni és felszámolni a szentek kultuszát.
Melanchton Fülöp, Luther legjobb munkatársa, aki az „ Ágostai Hitvallás” téziseit, majd azok védőiratát kidolgozta. Luther lefordította a Bibliát németre. Szorgalmazta az anyanyelvi oktatást. Ezzel a tevékenységével a korai német felvilágosodás egyik képviselője lett. A reformáció svájci kezdeményezője Zwingli Ulrich volt. Felismerte, hogy az egyház tanításai és szokásai lényegükben eltérnek az evangéliumi kereszténységtől.
Jean Kalvin (Kálvin János) Zwingli tanait továbbvitte, a lutheri eszméket következetes rendszerré fejlesztette. Alaptételeit „ A keresztény vallás berendezése” című munkájában fejtette ki, amelyek a predesztináció- az eleve elrendelés-tanát alkotják. A predesztináció gondolatmenete abban áll, hogy Isten minden emberről már születése előtt dönt arról, hogy részesül-e kegyelemben, vagy sem, tehát, hogy a lelke az örök üdvösségre, vagy az örök kárhozatra ítéltetett.
 
Csak a hit mutatja meg, hogy az ember részese-e az isteni kegyelemnek, vagy nem: a hívő üdvözülni fog, a hitetlen elkárhozik.
Kálvin a legszigorúbb erkölcsösséget és szorgalmas munkavégzést követelte meg hívőitől és alattvalóitól. A katolikus egyház kiátkozások sorozatával reagált a reformáció megjelenésére és terjedésére, amelyből aztán ellenreformáció bontakozott ki. A keresztény egyház az erőszakot is igénybe vette a reformáció feltartóztatására. Az erőszak nem bizonyult elegendőnek, ezért aztán 1545-ben összehívták a tridenti zsinatot, melynek nyomán átfogó reformfolyamat bontakozott ki a katolikus egyházon belül.
Jelentős szerepet játszott az új körülményekhez való alkalmazkodásban a Loyola Ignác által alapított ún. Jézus Társaság, a jezsuiták rendje. A rendbe tömörült fanatikusan hitbuzgó és rendkívül művelt emberek, ha kellett kíméletlen elszántsággal üldözték a protestánsokat, amikor meg arra volt szükség, hogy magas szinten terjesszék a műveltséget, akkor meg azt tették.
 A 16. század első felének nagy harcaiban- a reformáció és az ellenreformáció között- ha a politikai és gazdasági kérdések irányítólag hatnak is, a hangsúly mégiscsak a lelki motívumokon van:  az új vallások megmozgatták és felkavarták a tömegek lelkét, a harcosok ebből merítették lendületüket és erejüket.
A 16. század második felében a nagy vallásháborúban az ún. harmincéves háborúban a lelki motívumok elmosódnak, s előtérbe kerülnek a nyers hatalmi érdekek.
Az úgynevezett augsburgi vallásbéke (1555) után kialakuló politikai helyzetben a katolikus uralkodók országaiban a katolikus vallás, a protestáns fejedelmek országaiban a protestáns vallások lettek az államvallások.
 

Hirdetés