Kategória: "Irodalom"

Horatius

Horatius

Az Augustus-kor legnagyobb lírikusa, de talán az egész antikvitás költőfejedelme Quintus Horatius Flaccus (kvintusz horáciusz flakkusz – i. e. 658.). Egy dél-itáliai kisvárosban (Venusia) született. Alacsony sorból származott; apja felszabadított rabszolga volt, de fiát gondos nevelésben részesítette. Horatius Rómában, majd Athénban tanult, s a tudás és a tehetség nemessége jogán sohasem szégyellte alacsony származását. Sőt éppen azt tartotta érdemének, hogy hátrányos társadalmi helyzete ellenére jutott később a legmegbecsültebb költők baráti körébe. Athénban a polgárháború kitörésekor a köztársaságért harcoló Brutus seregéhez csatlakozott, s részt vett a philippi ütközetben (i. e. 42.). Apja földjét ugyanúgy elkobozták, mint Vergiliusét, a veterán katonák számára.
A valamivel idősebb barát, Vergilius mutatta be Maecenasnak, aki bizalmas barátjává fogadta a költőt, és mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma közelében, Sabinumban. Külső eseményekben szegény, visszavonult életet élt. Ideje nagy részét birtokán, később tiburi villájában töltötte.
Augustus ellenfeléből lett Horatius Augustus híve. Belátta, hogy a császár a polgárháborúk reménytelenségével szemben megteremtette a békés élet lehetőségeit a birodalomban, de azt is felismerte, hogy az augustusi diktatórikus béke nem teremtett igazi szabadságot. Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta őrizni, és mindvégig sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az udvarhoz akarta láncolni. Nem lett Augustus hivatalnoka. "Tibur enyhet adó árnyaiban, a Soracte-hegy (szorakte) havas csúcsának látványában érezte igazán, hogy milyen csodálatosan gazdag, és milyen fájdalmasan rövid az emberi élet. Egyetlen pillanatban, egyetlen lánykacajban vagy tüzes kortyban megragadni és megörökíteni a világ szépségét és szomorúságát – ez volt számára az igazi élmény." (Falus Róbert: i. m. 219. l.)

Carmenek

Horatius legérettebb alkotásai a carmenek (karmen) vagy ódák.
A modern irodalomban az óda műfaja fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat.
A 103 verset tartalmazó négy könyvből az első három Maecenasnak ajánlva jelent meg egyszerre i. e. 23-ban, majd hosszú hallgatás után i. e. 13-ban látott napvilágot a 15 versből álló negyedik könyv. A tízéves némaságnak a magyarázata talán ugyanúgy bizonyos kiábrándulás, Augustusszal kapcsolatos illúzióvesztés lehet, mint Vergilius esetében. Az utolsó könyvet csak az uralkodó kérésére írta meg.
A görög lírikusok (Arkhilokhosz, Alkaiosz, Szapphó, Anakreón, Pindarosz) versformáit hallatlan könnyedséggel ültette át latin nyelvre, s az egyes sorfajokat sokkal nagyobb szigorúsággal kezelte, mint görög mintaképei.
Költészetének történelmi jelentőségét maga foglalta össze Melpomenéhez (III. könyv 30.) írott ódájában:
 …én zengtem először, én
lentről-jött s meredek csúcsra jutott, görög
 verset római lant húrjain…
(Devecseri Gábor fordítása)
Horatius épp arra büszke, azzal állított fel magának ércnél maradandóbb emlékművet, hogy az aiol (görög) dalt ő honosította meg Itáliában. Ami görög elődeinél újszerű téma, játékos ötlet, pajzán tréfa, az nála filozófiává, alaposan végiggondolt életbölcsességgé lesz. Azok formai újításai tudatos műgonddá érnek benne, költői zsenialitásuk pedig elmélyült tudássá. S amire alig van összehasonlítási alapunk, mert a görög lírikusoktól jobbára csak töredékek jutottak ránk, szerkesztőkészsége a virtuóz tökéletességig emelkedett. "Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a »nagy borok« minden cseppjét" – állapította meg Babits Mihály.
Verseinek témájában gyakran klasszikus görög mintaképeket követ, lírai mondanivalóját azonban már nagyfokú önállósággal fogalmazza meg. Egy feszültségekkel és megpróbáltatásokkal terhes s komor jövővel fenyegető korban az érzékeny, de józan ember egyensúlyra és harmóniára való törekvéseit tükrözik költeményei. Ezért szólal meg verseiben a gyakran lenézett és félreértett "arany középszer" (aurea mediocritas – mediokritász) okos bölcsessége: a végletektől (vágyak, érzelmek, szenvedélyek túlzásaitól stb.) való tartózkodás, az egyszerű, természetes élet szeretete. Felcsendül carmenjeiben a lélek nyugalmának vágya, az élet háborítatlan, de mértéktartó élvezésének eszménye, a rohanó idő és az ember boldogságigényének ellentéte, a megöregedéstől, az elmúlástól való szorongás fájdalma. De az ún. "római ódák" (III. könyv 1-6.) a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem s a jámbor vallásosság dicséretét zengik – Augustus szellemében.

Thaliarchushoz

Egyik legszebb, sajátos életbölcsességét kifejező műve a Thaliarchushoz (thaliárkhusz) írott költeménye (I. könyv 9.). Ez az első könyv legelső verse, amelyet alkaioszi strófákban írt.
A költemény szándékoltan Alkaiosz-idézettel kezdődik, s erre az alkaioszi "kihívásra" válaszol Horatius. A görög költő töredéke így hangzik:
Esőt zúdít le Zeusz ege ránk, erős
tél jön, megáll a jég a folyók szinén.
 
Ám mit se adj a télre! A tűzhelyed
égjen, te töltsed mézizü borral a
kelyhet szinültig, és övezzed
homlokodat puha gyolcsszövettel.
(Tótfalusi István fordítása)
 
Horatius a csaknem azonos kezdetet mássá, egyénivé, rómaivá formálta.
Az első versszak hosszú, tűnődő kérdése a kinti, a távoli, az ember nélküli tájra irányítja figyelmünket. (A Soracte-hegy a Tiberis völgyében áll; 700 méter magas, de Róma dombjairól is jól látható.) A mély hó, a terhük alatt roskadozó, görnyedő erdők, a metszően kemény fagytól megállt folyók – ez a halott és mozdulatlan világ nem derűs téli hangulatot áraszt. Sokkal inkább félelmet, szorongást vált ki az olvasóból, kívülről közelítő veszélyt sejtet, amely ellen védekezni kell.
A második strófa elején fel is csattan az életet fenyegető tél elleni védekezés parancsa (az eredetiben: "oldd fel a hideget", "szüntesd meg a fagyot"), s ennek a versszaknak minden eleme az előző sorok tagadását jelenti. A kinti fagyos világból a benti derűs intimitásba vezet az óda, az ember nélküli tájból gondtalanul mulató emberek közé, vidám társaságba, melynek központja Thaliarchus, "az ünnepi öröm vezére" (ez a görög tulajdonnév magyar jelentése). A tél csikorgó hidegével a meleg, a hó fehérségével a fagyot oldó tűz vörös fénye, a görnyedezve kínlódó fákkal a gondtalanság, a dermedt vizekkel a színbor csobogó folyása, a mozdulatlansággal a felszabadult mozgalmasság áll szemben – erős feszöltséget teremtve a két strófa között. Az élet okos élvezésével lehet szembeszállni az életet fenyegető elmúlással.
A téli világ bemutatása és ellenszereinek felsorolása után a következő két szakasz (3., 4. + másfél sor) általánosító intelmeket foglal magába, a horatiusi életbölcsesség tanácsait hirdeti, s "a zajló tengereket verő orkán" kifejezés "a múlt gyötrelmei, megpróbáltatásai" metaforájaként szerepel. " Csak bízd a többit isteneinkre!" – figyelmeztet a költő. De mi ez a "többi"? Mindaz, ami a második strófában megrajzolt vidám életélvezésen, a pillanaton kívül esik: a múlt és a jövő. Ha már elmúltak a múlt viharos gyötrelmei, ne törődjünk tovább velük, a jövőt pedig veszélyes kutatni. A múlt fájdalmaira való visszaemlékezés s a jövő szenvedéseitől, az öregségtől való rettegés vagy a soha nem teljesülő hiú remény tönkreteheti a pillanat, a jelen nyugalmát, boldogságát. – Ha nem várunk semmit a jövőtől, akkor minden újabb nap nyereséget jelent, s az élet örömeit (tánc, édes szerelem) csak most s addig lehet kihasználni, míg a viruló ifjúkortól távol van a morózus vénség. – A latin eredetiben itt szándékolt színellentét fokozza a mondanivaló hatásosságát: a viruló ifjúkort a tavasz zöld színével (virens – virensz), a morózus vénséget az őszülő haj szürkeségével, a tél fehérségével (canities – kaniciész) érzékelteti a költő, s ez visszautal a kezdő téli képre – s egyben az idő kérlelhetetlen múlásával sürgeti az élet élvezését.
Az utolsó két versszakban következik az itt és most feladata. A filozofikus általánosítás után ismét konkrét, gyakorlati cselekvésre vonatkozó felszólítás olvasható. Bár fenyeget a tél, az öregség, a halál, most, ma kell élvezni a tavaszt, az ifjúságot – a versenyek tágas mezején, az éjszaka lágy, szerelmi suttogásai, a játékos bújócskázás árulkodó kuncogása s a kedves kacér vonakodása közben. Csak így lehet szembeszállni a múló idővel.

Leuconoéhoz

Horatius Leuconoéhoz (leukonoé) írt rövid, de hatásos költeményében  egy nőhöz, Leuconoéhoz ("ragyogó elméjű") intézi egyszerű, érthető tanácsait, az I. könyv 9. ódájában olvasható intelmek változatát. – Légy bölcs, élvezd okosan az életet, mert rövid – mondja a költő -, ne táplálj hiú reményeket! Úgy kell elfogadni a sorsot, ahogyan van, kár lázadozni ellene. A mondatok rövidsége, tördeltsége (az utolsó sorokban) a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja, s egyben izgatottá, nyugtalanná, sietőssé teszi a költeményt, hiszen a filozofálgatás alatt is rohan az irigy idő.
Ebben a költeményben fordul elő a híres "carpe diem" (karpe) mondat: "élvezd az életet", "tépd le a napot" (ti. a nap, a pillanat virágát). Horatius költészetének felületes ismerői e miatt – s hasonló tanácsai miatt – szokták hedonizmussal, a gátlástalan gyönyörhajszolás népszerűsítésével vádolni a költőt, holott ennek az ellenkezőjéről van szó. Horatius éppen a végletektől óv, s arra int, hogy az élet minden pillanatában tudatosítsuk a lét szépségét, a lélek nyugalmát ne tegyük tönkre lehetetlen vágyakkal, a múlton való rágódással. Az "arany középszer" sem elvtelen erkölcsi vagy emberi közönyt jelent, hanem elsősorban független, szabad életvitelt, mely háborítatlanságot biztosít az ember számára az élet ellentmondásai, küzdelmei közepette. A személyes belső szabadság megőrzése volt fontos számára s a világ adottságainak józan tudomásulvétele.
Horatius hatása az utókorra szinte felmérhetetlen. A látnoki erejű római poéta jóslata bevált: életműve fennmaradt, sőt az antik Rómát is túlélte.
 

A római istenekről

A római istenekről

A rómaiak kezdetben a maguk ősi itáliai isteneit tisztelték különböző szertartásokkal és áldozatokkal. A legősibbek közülük az erdők-mezők, a szántóföldek és gyümölcsösök védelmezői voltak. – Később – amikor megismerték a görögök vallását – isteneik egy részét azonosították a görög istenekkel, illetve felruházták őket görög megfelelőik tulajdonságaival. îgy pl. a római Jupiter a görög Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Pallasz Athénével azonosult; a görög Arésznek a római Mars (marsz), Aphroditénak Venus (kiejtése: venusz, nem: vénusz), Artemisznek Diana, Hermésznek Mercurius (merkuriusz) volt a megfelelője. Apollónt Apolló névvel jelölték.
 
A görög mitológia szerint Zeusz, amikor apját, Kronoszt legyőzve a világegyetem ura lett, megosztozott testvéreivel a hatalmon. A rómaiak átvették ezt a történetet, csak a neveket változtatták meg: Jupiter megfosztotta hatalmától apját, Saturnust (szaturnusz), s úgy egyezett meg testvéreivel, hogy Neptunus (neptunusz; a görögben Poszeidón) birtokolja a tengereket, Pluto vagy más néven Dis (disz; a görögben Hádész) pedig az Alvilág ura legyen.
Nem minden római istennek volt görög megfelelője. Ilyen igen népszerű ősi isten volt a "kétarcú" Janus (jánusz). Az eredeti elképzelések szerint ő nyitotta ki reggel és ő zárta be este az ég kapuit. Ő jelentette a kezdetet és a véget. Az imádkozást mindig az ő nevével kezdték, nagy ünnepeken neki szentelték az első áldozatot. Ha templomának kapuit kinyitották, ez háborút jelentett a Római Birodalom területén; ha bezárták, béke volt.
 

Vergilius

Vergilius

A polgárháborúk véres és kegyetlenségekben bővelkedő évtizedei után a princeps, Augustus egy időre békét teremtett az egész birodalomban. A "pax Romana" és a vezető réteg helyzetének megszilárdítása lehetővé tette, hogy Augustus uralkodása alatt a római irodalom fejlődésének csúcsára érjen. Ezt a kort szokás a római irodalom aranykorának nevezni. A korszak nagy költői részben őszinte lelkesedésből, részben Augustus közvetlen vagy közvetett felszólítására a császár politikai törekvéseit támogatták. A polgárháborúk idején ugyanis meggyökeresedett az a gondolat, hogy a zűrzavar mélypontja után egy új aranykornak kell elkövetkeznie. Ennek a reménynek a beteljesülését ünnepelték a költők az augustusi békében.
Fontos irodalomszervező tevékenységet fejtett ki a császár egyik legfőbb bizalmasa, az előkelő származású és dúsgazdag Maecenas (mécénász – i. e. ?70-i. e. 8.), akinek neve később az irodalompártolás, művészetpártolás fogalmává lett. Tapintatosan – baráti szóval, meggyőzéssel, birtokok és villák adományozásával – nyerte meg a császár politikájának az irodalom legjobbjait. Azt sugalmazta költő barátainak, hogy a békét, a római dicsőség és erény eszméit, a múlt és az augusztusi jelen nagyszerűségét foglalják versbe. Egyet azonban Maecenasnak sem sikerült elérnie: nem akadt olyan író, aki Augustus tetteit megörökítette volna.
E korszak legkiválóbb epikusa Publius Vergilius Maro (publiusz vergiliusz máró – i. e. 70-19.). A Mantua melletti Andesben született egyszerű paraszti családban. Édesapja taníttatta és közéleti pályára szánta, de a rendkívül szerény, visszahúzódó Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia tanulmányozása határozta meg. Életének talán legmegrázóbb fordulata volt, hogy valószínűleg i. e. 41-ben, a polgárháborúk idején édesapja kis birtokát is kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.

Eklogák

Vergilius legkorábbi költői próbálkozásairól semmit sem tudunk. A nyilvánosság elé pásztori költeményeivel lépett: i. e. 37-ben adta ki válogatott bukolikáit Eclogae címmel (eklogé – "szemelvények", "válogatott versek"); ez a gyűjtemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll (a sorszámok nem a megírás időrendjét fejezik ki).
A görög bukolosz ("marhapásztor") szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt ekloga névvel is illették.
A műfaj megteremtője – Vergilius mintaképe – a szicíliai születésű görög Theokritosz (i. e. 3. század). Idillnek nevezett költeményeiben (a görög eidüllion: "képecske", "életkép" szóból) ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természet meghitt közelségében élnek: nyájukat őrzik, beszélgetnek, dalolnak, szerelmeskednek. Eszményített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt.
Vergilius nem ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, hogy a bukolika kizárólag pásztorköltészet. Az ő eklogáinak szereplői inkább földművesek, igazi észak-itáliai kisbirtokosok, akiknek – az állatokon kívül – van szőlőjük, szántóföldjük és gyümölcsösük is. – Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, "pásztorainak" idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket, s földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett azonban megjelenik a másik is, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.
Leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy megszületendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást (a Megváltó eljövetelét) ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sibylláknak (szibilla) görög nyelvű könyveiből kiolvasott jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát.
A költemény tele van olyan motívumokkal, amelyek elősegítették, hogy a keresztények később a IV. eclogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos "pogány szent"-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé, ez adja a lelkesült szavakat a kereszténynek megtett Statius (sztáciusz – i. sz. 1. század) szájába:
Ugy tettél mint kik sötét éjbe mennek
s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
csak az utánuk jövő örül ennek.
"Uj század száll" – daloltad – "uj remény ég;
uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
igazság és aranykor visszatér még!"
Általad lettem költő és keresztény -
(Dante: Isteni színjáték, Purgatórium XXII. Babits Mihály fordítása.)
 
Ilyen motívumok pl. "… már megtérhet a Szűz"; "már új sarjat küld a magasból a földre az ég is"; a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörli rólunk a bűn nyomát; az "isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek" isteni életet él, s "ujjong a világ a jövendő korszak elébe".
Vergilius – magától értetődően – nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét i. e. 40-ben, a vers megírásának idején. Az ekloga aranykort köszöntő örömujjongása – minden valószínűség szerint – a brundisiumi béke megkötésével áll kapcsolatban (i. e. 40.: Antonius és Octavianus kibékülése, a triumvirátus újbóli megerősítése). Ekkor támadt fel rövid időre a békébe vetett remény. – A békét a szerződő felek dinasztikus házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt előző férjétől (aki pár hónappal korábban halt meg), s a megszületendő gyermek, Octavianus közeli rokona, Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. Ezért tekintettek rá a kortársak nagy várakozással. (A megszületett fiút, Marcellust, Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt.) – A "Szűz" visszatérése a Szűz csillagképet jelenti, mely éppen a brundisiumi béke idején új fényben kezdett ragyogni, mikor a nap a Mérleg csillagképbe került.
A IX. eclogában két pásztor-költő, Moeris (mőrisz) és Lycidas (licidász) beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról. A dal gyönyörűségével vigasztalják magukat, s abban reménykednek, hogy az istenné vált Julius Caesar csillaga békét, jólétet hoz az egyszerű embereknek. Egy Menalcas (menalkasz) nevű költő érkezését is várják, hogy majd együtt boldogan dalolhassanak.
Menalcas valószínűleg magát Vergiliust személyesíti meg, ugyanakkor Lycidasban is fölfedezhetők hozzá hasonló vonások, s Moeris is egy kicsit maga a költő. Vergilius tehát saját sorsát a pásztorvilágba olvasztja bele, s így teszi megpróbáltatásait általános érvényűvé. – A polgárháború zűrzavara nemcsak az egyéni létet fenyegette, a költészet ellen is irányult: a költőknek el kell hallgatniuk, hiszen a versek "oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak". A zivatarral közelítő estében a két beszélgető költő is abbahagyja a dalt, keserűen elhallgat. – Az ekloga fájdalmas, de árnyalt, lehalkított vád és ítéletmondás a korabeli viszonyokkal kapcsolatban.
A négy könyvből álló Georgica (georgika) már Maecenas ösztönzésére született meg. Tárgyát tekintve tanköltemény: a földművelésről, a gyümölcsfák gondozásáról, az állattenyésztésről és a méhészetről szól, valójában mégsem mezőgazdasági szakmunka, hiszen a földművelés dicséretével, Augustus és Itália magasztalásával tulajdonképpen a császár társadalmi reformjait akarta szolgálni.

Aeneis

Vergilius életének legnagyobb teljesítménye, halhatatlan remekműve a 12 énekből álló Aeneis (éneisz) című eposz. Tíz éven keresztül dolgozott nagy munkáján. Témája a trójai Aeneas (éneász) – az îliászból is ismert Aineiász – mondai honfoglalása: Trójából menekülve a feldúlt hon ősi istenei számára keres és talál új hazát Itália földjén. Mivel az eposzban Aeneas Augustus nemzetségének is mitikus őseként szerepel, Venus istennő sarjának magasztalása közvetve Augustus dicséretét is zengte, Aeneas harcaiban és államalapító tudatosságában pedig a majdani Róma világuralmi hivatása tükröződik.
Vergilius az Aeneist nem tudta teljesen befejezni. Ezért végrendeletében azt kérte, hogy még simításokra váró művét semmisítsék meg. Augustus ezt nem engedte, hanem változtatás nélkül őrizte meg az eposzt a költő halála után.
Az Aeneis a rómaiak legendás múltjáról szól, de úgy, hogy a múlt mindig a jövőbe mutat, a későbbi századok harcait s az augustusi kor törekvéseit igazolja és magyarázza. Az Alvilágban Aeneasnak édesapja, Anchises (ankhiszész) fejti ki a Római Birodalom politikai célkitűzéseit, Róma igazságos és humánus világuralmi hivatását:
Mások a lélegző ércet véssék ki puhábbra
(Elhiszem én) s eleven képpé messék ki a márványt,
Pert jobban vigyenek, mérjék ki az ég sugarának
Pályáját okosan s mondják meg a csillagok útját.
Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy
(Ez művészeted), és hogy szabd meg a béke szokását,
És kíméld a legyőzöttet, de tipord le a dölyföst.
(VI. 847-853., Devecseri Gábor fordítása)
Az eposz első fele az Odüsszeiát "idézi". Az égő Trójából házi isteneivel, apjával és gyermekével menekülő Aeneas hányatott bolyongását beszéli el az első hat ének. Az eposz második része (hat ének) az Iliászhoz hasonlóan harcokról szól: az új hazáért vívott véres küzdelmek krónikája.
Az Aeneisben Vergilius nem egyszerűen "utánozza" a két homéroszi költeményt, hanem verseng is vele: a mű szerkezetének egésze, hősjellemzése, egy-egy epizód tartalmi alakítása a Homérosz-örökség római szellemű újjáteremtését mutatja. A korabeli művelt olvasó épp ezeket az egyezéseket és eltéréseket értékelte a legtöbbre.

Aeneas és Didó

Témamegjelöléssel és segélykéréssel indul az eposz, s homéroszi megoldás az események elbeszélésének "in medias res" kezdése is. Aeneas és társai hét évi bolyongás után Szicíliából útnak indulnak, hogy útjuk végcélja, Itália felé hajózzanak. Juno istennő parancsára hatalmas tengeri vihar támad, ez szétszórja hajóikat, s a trójaiak a líbiai partokra vetődnek. Partra szállva Karthágóba jutnak, amelyet épp akkor építenek a Tyrusból (tirusz) menekült Didó királynő hívei. Didó szerelemre lobban Aeneas iránt, befogadja a hajótörötteket, s lakomát rendez számukra. A lakoma után a királynő kérésére Aeneas elmeséli Trója pusztulását s a menekültek hányattatásainak történetét.
Az emlékektől visszaborzadva, de a királynő akaratának mégis engedve beszéli el Trója utolsó napjának megrendítő eseményeit: a görögök cselvetését, a falovat, Sinon csalárd árulását, a meg nem hallgatott Laocoon (laokoón) értelmetlen, isteni bosszúból bekövetkező kínhalálát két fiával együtt. Azon a szörnyű éjszakán magát Aeneast a harcban elesett Hector árnyéka látogatta meg, s e látomásban intette őt jövendő küldetésére: új hazát kell keresnie Trója isteneinek. Anyja, Venus is megjelent neki, s feltárta előtte a jövőt: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak ellene. Ekkor határozta el magát Aeneas a menekülésre, s atyjával, kisfával, Julusszal és a száműzetést vállaló trójaiakkal kivonult az égő városból. Ezután elmeséli még a bolyongása éveinek fáradságos küzdelmeit egészen addig a viharig, mely Líbia partjaira vetette őket.
Odüsszeusz a phaiák királyi udvarban ugyanígy mondja el az előzményeket, a maga és társai kalandjait Trója feldúlása után. A szerelem motívuma ott van az Odüsszeiában is, de Nauszikaá reményeit a hős már előbb egy udvarias bókkal elvágta, Aeneas elbeszélése pedig csak fokozza Didó szerelmét. Vergilius itt a hősnő pontos lélekrajzában remekel: a fiatal özvegy királynő először csak csodálatot érez Aeneas iránt, majd szinte észrevétlenül, fokról fokra ébred rá az új szerelemre, s érzelme gátakat törő szenvedéllyé fokozódik. Ezt a végzetes szenvedélyt kell legyőznie önmagában is Aeneasnak, hogy teljesíthesse honalapító küldetését. A megcsalt és halálosan megsértett királynő öngyilkos lesz: Aeneas kardjába dől, s máglyán égetteti el magát. Aeneast és az idegeneket átkozó utolsó szavaival Karthágó és Róma összecsapásait, háborúit jósolja meg.
***
Laocoon Trójáért halt mártírhalált (két kígyó ölte meg): Pallasz Athéné azért pusztította el, mert az igazságot mondta ki, s ezáltal szembehelyezkedett az istenek döntésével. – A Vatikáni Múzeumban látható, fehér márványból készült, méltán híres szoborcsoport i. e. 25 körül készült (a rhodoszi Hégészandrosz, Athénedórosz és Polüdórosz műhelyében). A szobor nagyszerűen ábrázolja a reménytelen küzdelem mozgalmasságát, az elkerülhetetlen vég borzalmát a főpap arckifejezésén, a két fiú gyámoltalan vergődését (az egyik már elájult, a másik segítséget kérőn tekint apjára), de az erkölcsi kérdést, az istenek oktalan kegyetlenségét, Laocoon mártíromságát, azt, hogy igaz ügyért halt meg bűntelenül, bemutatni képtelen.

Aeneas az Alvilágban

Karthágót és később majd Szicíliát is elhagyva érkeznek meg a száműzött trójaiak a campániai (kampániai) Cumae (kúmé) partvidékére. Aeneas a Sibylla (szibilla) segítségével és kíséretében leszáll az Alvilágba, hogy találkozhassék édesapja szellemével (VI. ének). Ennél az alvilági jelenetnél is észrevehető Vergilius szándéka: nemcsak utánozni kívánja mintaképét, az Odüsszeia-költőt, hanem meg is akarja haladni: olyan új motívummal gazdagítja az Alvilág-járást, amely amannál nem szerepel. Odüsszeuszhoz hasonlóan Aeneas is találkozik a meghaltak szellemével, többek között a trójai háború hőseivel, de láthatja a jövőt is, találkozhat utódaival is, akik csak ezután fognak megszületni.
Édesapja, Anchises "a vidám berkeknek örökzöld, bűbájos mezején, amerre a boldogok élnek", örömmel figyeli a földre igyekvő utódokat, szeretett unokáit. Vergilius, hogy a majdani római nép jövendőjéről is szólhasson, felhasználja Püthagorásznak és a sztoikus filozófusoknak a lélekvándorlásról és az újraszületésről szóló tanítását. E szerint a felfogás szerint a meghaltak lelkei bizonyos idő után – midőn ittak már a Léthé (Feledés) folyó vizéből – új testbe költözve ismét a felvilágra jönnek.
Anchises egy dombtetőről mutatja meg fiának az utódokat, az eljövendő római dicsőség nagyjait, kiemelkedő hőseit, köztük a legnagyobbat, Augustust:
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég: birodalma kiterjed
Túl garamantokon, indusokon, túl állatöveknek,
Évnek, napnak pályáján, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
(VI. 793-797., Lakatos István fordítása)
Az utódok közt megjelenik az a nagy reményű ifjú is, akitől a IV. ecloga az aranykor kiteljesedését várta, Marcellus, Augustus nővérének fia, a princeps kijelölt örököse, leányának férje, aki – tudjuk – 18 éves korában meghalt. Már itt az Alvilágban Anchises hosszasan részletezve erényeit méltóképpen elsiratja.
Vergilius i. e. 19-ben meghalt. Úgy végrendelkezett, hogy az Aeneist égessék el. Lehetséges, hogy nem csupán az a néhány’ befejezetlen sor volt végakaratának oka, amelyre hivatkozni szoktak, hanem az a megrendülés, mely élete utolsó éveiben már megingatta hitét az augustusi béke aranykor voltában.
 

A római irodalom kialakulása

A római irodalom kialakulása

A római irodalom nyelve a latin. Az ókori Itáliában – nem számítva a görög gyarmatosok nyelvét – csak latin nyelven fejlődött ki jelentős irodalom. A szellemi élet központja eleinte csaknem kizárólag a főváros volt. Ezért nevezhetjük az ókori latin irodalmat római irodalomnak.
A mondai hagyomány i. e. 753-ra teszi Róma városának alapítását. A "város" azonban nemcsak a királyok korában volt még kicsiny, bár harcias paraszttelepülés, a köztársasági kor első százada (i. e. 5. század) sem változtatott sokat rajta.
Az itáliai félsziget más népeihez képest is (pl. etruszkok, dél-itáliai görögök) jelentős késéssel indult meg a latinok (Latium – lácium – lakói a Tiberistől délre) társadalmi és kulturális fejlődése. Még szembetűnőbb ez az időbeli eltolódás, ha a Földközi-tenger keleti és déli népeivel hasonlítjuk össze. Éppen ez a megkésés kényszerítette Rómát, hogy gyorsabban járja meg az állam- és birodalomszervezés útját. Hogy akár a honvédő, akár a hódító háborúk örökös sorozatában győzelmet arathasson, technikailag, hadászatilag, politikailag és kulturális téren is utol kellett érnie, felül kellett múlnia ellenfeleit.
Az i. e. 3. század elejére a rómaiak meghódították és politikailag egyesítették az itáliai félsziget népeit. A hagyományos arisztokráciából és a gazdag plebejusokból kialakult egy új vagyonos osztály, s ennek kereskedői újabb piacokat, nagybirtokosai pedig még több rabszolgát kerestek. Ezért Itália meghódítása után Karthágó, majd az i. e. 2. században Hellász és Kis-Ázsia ellen szerveztek hódító hadjáratokat. Ezeknek a háborúknak a során kerültek a rómaiak még szorosabb, közvetlen kapcsolatba a görög kultúrával, amely a hellenizmus korában messze a görög lakta területek határain túl is elterjedt.
A hódítók meghódoltak a meghódítottak kulturális fölénye előtt. Rómában az i. e. 2. századtól kezdve egyre nagyobb teret hódított a görög kultúra, s később a "görögösödés" szinte divattá vált. Az ősi itáliai istenekkel együtt tisztelték a latin névvel ellátott olümposziakat is: templomaik és nagyrészt zsákmányolt szobraik ékesítették a városokat. Egyes hadvezérek (pl. Lucullus – lukullusz) egész könyvtárakat szállítottak haza Rómába.
A római irodalom kezdetei lényegében egybeesnek a görög kultúrának ezzel a nagyarányú beáramlásával. A rómaiak természetesnek tartották, hogy irodalomban és képzőművészetben a görögöket tekintették példaképüknek (az "eredetiségnek" a mai fogalma még nem létezett), ennek ellenére a latin nyelvű római irodalom mégsem egyszerűen "epigon" irodalom. A római költök a nagy görög klasszikusoktól nyertek ugyan ösztönző ihletést (azóta elveszett műveiket még teljes egészében ismerhették), de amit tőlük kaptak, azt magasabb szinten teremtették újjá – rányomva saját művészi zsenialitásuk letörölhetetlen bélyegét. A latin költészet valóban a görögöt tükrözi, "de úgy – jegyzi meg Babits Mihály -, mint egy világítótorony tükre, amelyben megerősödik a fény, hogy beragyogja az idők tengerét". És "a tükör visszavakít".
A római irodalom hatalmas történelmi feladatot tejesített: a latin nyelv segítségével, mely a birodalom jelentős részében hivatalos nyelv lett, saját klasszikus hagyományán kívül a görög kultúrának is közvetítőjévé vált a későbbi századok során.
 

Klasszicizmus és szentimentalizmus

Klasszicizmus és szentimentalizmus

A felvilágosodás egyben művelődéstörténeti korszak is volt. Uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus, mely az antik görög és római művészetet tekintette mintának, s céljának e műalkotások utánzását tartotta. A klasszicizmus alapelve az a meggyőződés, hogy az ókori görög és római szerzők, alkotók művészileg tökéleteset hoztak létre, s ezt a művészi értéket az eltelt hosszú idő és minden nép csodálata kétséget kizáróan igazolta. Az ókortudomány fejlődése, a pompeji ásatások (1748) eredményeinek megismerése csak megerősítette ezt a véleményt.
A klasszicisták racionalisták voltak: szentül hittek abban, hogy a "józan ész" az antik remekművek elemzése útján képes elvonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait, s a művészeknek, íróknak csupán e szigorúan kötelező szabályok pontos megtartása, alkalmazása a feladatuk. Tudás, tudomány nélkül tehát nem lehetséges a művészi tökély elérése.
Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a művészeknek gyönyörködtetni és egyúttal használni, tanítani is kell. A római költő nevezetes Ars poeticájában jegyezte meg: "Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költő, / vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt." (Muraközy Gyula fordítása) Ennek értelmében egy műalkotás tökéletességéhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy szép legyen, gyönyörködtessen, hanem hogy valamely nemes erkölcsi célt is szolgáljon. A művésznek, a költőnek társadalmi hivatása embertársai nevelése, jóra oktatása, az általános emberi és erkölcsi értékek kifejezése, a felvilágosult eszmék terjesztése. Ezzel függ össze az a gondolat, hogy csak az igaz (a jó) lehet szép is.
A klasszicizmus művészetelmélete az utánzás érdekében merev művészi szabályokat, dogmákat alkotott. Ilyen áthághatatlan előírás volt pl. a francia klasszicista drámaírásban a "hármas egység" törvénye (Corneille, Racine, Moliére).
A klasszicista teória szigorúan elkülönítette egymástól az egyes műnemeket és műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemeket és műformákat. Megkövetelte a kompozíció harmonikus kiegyensúlyozottságát, kerekded zártságát, befejezettségét, valamint a stílus világosságát, érthetőségét.
A klasszicizmus legfőbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma, de kedvelte ezeken kívül a didaktikus (tanító) irodalom különböző műfajait is, pl. a tanmesét, a nevelődési regényt, az államregényt, a szatírát és az episztolát is.
A klasszicizmus közel két évszázadon át, 1630 és 1830 között volt Európa legfontosabb művészeti irányzata. Stílustörténeti értelemben a barokk és a romantika között foglalt helyet. Kezdetben a barokkal párhuzamosan, vele együtt létezett. (Gondoljunk a 17. századi francia drámára!) A korszak vége felé a rokokóval és bizonyos romantikus törekvésekkel osztotta meg uralmát. Mindebből következik, hogy tökéletesen "tiszta" klasszicizmusról valójában nem is beszélhetünk.
A klasszicizmus irodalma a német klasszikában (a németek szívesebben használják a "klasszikát" a klasszicizmus helyett), Goethe és Schiller művészetében érkezett el a maga kiemelkedő csúcsaira. A németek inkább a görög művészetekre támaszkodtak, s ennyiben eltértek a francia mintától, melynek a római kultúra volt az eszményképe. Winckelmann (1717-1768) nem is az irodalmat, hanem a görög képzőművészetet, elsősorban a szobrászat emlékeit tekintette mintaképnek, s az antik művészetet örök, mindig jobban megközelíthető, de soha el nem érhető harmónia-eszményként vetítette az emberiség elé. Szerinte a görög művészet legfőbb jellemzője a "nemes egyszerűség és a csendes nagyság". – A német klasszika nem a francia klasszicizmus követéséből, hanem ennek ellenére jött létre, s már elég szoros kapcsolatba került az új, a romantikus irányzattal.
A klasszicizmus mellett, mely főleg a racionalizmus alapjain bontakozott ki, a 18. században kialakult egy másik, a klasszicizmustól távolodó, a romantika felé közeledő irányzat, a szentimentalizmus (az irodalmon kívül más művészeti ágakban nemigen jelentkezett). Ezt a szakirodalomban általánosan elfogadott elnevezést többen vitatják, s helyette az érzékenység kultusza megnevezést ajánlják.
A szentimentalizmus az egyoldalú és túlzott racionalizmus helyett az empirizmusra épült, és főleg az érzelmeket, a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat vizsgálja, elemzi és állítja az irodalmi alkotások középpontjába. Társadalmi háttere ennek az irányzatnak is a polgárosodás felerősödése: az öntudatos polgárság érzelmi lázadását, tiltakozását fejezi ki az elavult társadalmi rend szokásai, intézményei, emberi kapcsolatrendszere ellen. Az érzelmek szabadságát hirdeti, tiltakozik az embereket elválasztó érdekházasság erkölcstelensége ellen, hangot ad a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságának. A szentimentalizmus irodalmának tipikus szereplői azok a szenvedélyes szerelmesek, akik különböző okok, gyakran társadalmi-vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, nem élhetnek boldog házasságban. Ezek a hősök és hősnők, bár érzelmeikben rendkívül gazdagok, valójában cselekvésképtelenek, csak szenvedni, gyötrődni, lemondani tudnak. Nem képesek harcolni a boldogságukat lehetetlenné tevő akadályok ellen, ezért sorsuk a lassú és rejtett sorvadás, majd a pusztulás. A külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatásra kétségbeeséssel, visszahúzódással reagálnak.
Ez az irányzat különösen fogékony a melankolikus és elégikus kedélyállapotok iránt, s összefonódott a természet kultuszával is, hiszen sérülékeny és sérült lelkű hősei bánatukkal rendszerint a természet magányába menekülnek. A szentimentalizmusra egyébként is jellemző vonás az elfordulás a társadalmi kötöttségeket jelentő várostól, az elvágyódás a társasági élettől a szabad természetbe, a csendes erdők, a fenséges hegyek világába, mely némaságával megőrzi a sebzett szívű ember titkait.
Ennek az irányzatnak az érzelmessége a műnemek közül a lírát helyezi előtérbe, a műfajok közül pedig az elégiát. Valóságos divattá lesz az ún. temetői költészet, a sírköltészet: a magányos, a világtól elidegenedett ember a maga panaszát a temetőben sírja el a halvány hold fénye mellett. – A szentimentalizmus jellegzetes műfaja továbbá a napló- és a levélregény: ennek egyes szám első személyű előadásmódja lehetővé teszi a mélyre ható önelemzést, a szereplők lelkiállapotának belülről való ábrázolását. Fellazulnak itt már a klasszicizmusban oly szigorúan elkülönített műnemi határok: az epika a lírával keveredik. Ennek megfelelően a stílus is oldottabb, érzelmektől átitatott, zeneibb, s a regények hangnemét szelíd mélabú járja át. Ilyen típusú nevezetes regények: Rousseau (russzó): Śj Héloise (eloíz); Goethe: Az ifjú Werther szenvedései; Kármán József: Fanni hagyományai.
 

 

A felvilágosodás

A felvilágosodás

A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely nagyjából a 18. századdal esett egybe. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a józan emberi ész szabadságát, az évszázados tekintélyelvek kötöttségével szemben a gondolkodás merészségét. Immanuel Kant (1724-1804), német filozófus 1784-ben – visszatekintve a fény századára – a "Mi a felvilágosodás?" kérdésre azt válaszolta, hogy a felvilágosodás az ember kiszabadulása önhibájából előállt gyámoltalanságából, abból a helyzetből, hogy valaki más vezetése nélkül ne tudjon gondolkodni. Ezért lett a felvilágosodás jelszava Horatius biztatása: "Sapere aude! (szapere aude): Merj gondolkodni!" (Levelek első könyve 2. – Lolliushoz)
Az európai filozófia történetében ez a vallási kötöttségektől mentes gondolkodás hosszú történeti fejlődés eredménye. Az emberi ész erejére támaszkodó szabad vizsgálódás, a kritikai gondolkodás a reneszánszig nyúlik vissza. Később, a 16. és a 17. században a természettudomány nagy felfedezései, az ipari termelés fejlődése, az árutermelés kialakulása, az angol polgári és ipari forradalom újabb ösztönzést adtak a gondolkodás szabadságának. Kopernikusz, Kepler, Galilei működése eredményeképpen pl. az emberiség világképe, az egész világról alkotott felfogása gyökeresen átalakult: a geocentrikus világképet a heliocentrikus váltotta fel, Newton (nyúton; 1642-1727) angol fizikus pedig a tömegvonzás törvényének felfedezésével már az egész világegyetem működésének matematikai képletét állította fel.
A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az angol Bacon (békn; 1561-1626) és Loeke (lok; 1632-1704) dolgozták ki az ún. empirikus ismeretelméleti módszert, felfogást. (A görög "empeiria" szó jelentése: "tapasztalat, ismeret, jártasság".) Szerintük a világ tudományos megismerése a tapasztalatokon nyugszik; a tudós feladata a tapasztalati adatok ésszerű feldolgozása, az igazság próbaköve pedig a kísérlet. Az empirizmus szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat, az érzékelés: a világ tárgyainak az ember érzékszerveire tett hatása; módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományos általánosításhoz való eljutás. Locke nevezetes állítása: "Nincs semmi az értelemben, ami nem volt előbb az érzékletben." A valóság megismerésének ez az útja – természetesen – szemben áll a biblikus, vallásos kinyilatkoztatáson alapuló hittel.
A felvilágosodás egy másik lényeges kiindulópontja a racionalizmus. (A latin "ratio" – kiejtése: ráció – jelentése: "ész, értelem, gondolkodás".) Az újkori racionalizmus alapelveit a francia Descartes (dékárt; 1596-1650) dolgozta ki Értekezés a módszerről (1637) című tanulmányában. Míg Bacon főleg a fizika eredményeiből indult ki, Descartes a matematikát tartotta a legtökéletesebb tudománynak, s úgy gondolta, hogy minden más tudományt is a matematika mintájára kell felépíteni. Nem tagadta ugyan a tapasztalat jelentőségét, de nem ezt tartotta az ismeretek egyetlen forrásának, s azt hirdette, hogy az értelem, a ráció ismereteink végső forrása. Ismeretelméletének kiinduló tétele volt: "Gondolkodom, tehát vagyok" (latinul: Cogito, ergo sum – kogitó ergó szum). Felfogása szerint – szemben az empirikusokkal – a logika és a matematika alapvető fogalmai és elvei az emberekkel velük születtek, nem pedig tapasztalati eredetűek. Az empirikus indukcióval szemben Descartes-nál a dedukciónak van kiemelt jelentősége: az általánostól kell eljutni az egyes, az egyedi megismeréséhez.
Descartes nyomán a felszabadult gondolkodás a legfőbb érték rangjára emelkedett a művelt emberek körében. Ezt példázza Pascal (paszkál; 1623-1662) szép mondása is: "Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik."
A felvilágosítók – túlzott magabiztossággal és meglehetősen igazságtalanul – a józan ész világosságát szembeállították a középkori vallásos gondolkodás sötétségével. A világosság szó minden nyelvben megtalálható az új világszemlélet megnevezésében. (A felvilágosítóktól származik a "sötét középkor" vádja is.) – A sötétség és a világosság allegorikus-jelképes ellentéte vissza-visszatérő motívuma lett a kor irodalmának, művészetének. A 18. századot "a legokosabb századnak" tartották, s azt képzelték, hogy minden társadalmi baj, szenvedés fő oka a tudatlanság. Ebből logikusan következik mind a tudományok lendületes fejlesztésének, mind az új tudományos ismeretek terjesztésének programja.
A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélőszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.
Mindenekelőtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelő magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlődésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az első, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.
Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlőség, testvériség értékei.
Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnő optimizmusukra jellemző az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendő a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).
A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmező szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.
A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztőként dolgozott mellette D’Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztők tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnő francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. – Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektől kezdve a mezőgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.
Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különböző okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, előfizetőinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedő ipari forradalmat.
A Rajnától keletre, Németországban a polgári fejlődés gyengesége miatt a felvilágosodás eszméinek elterjedése csak később indult meg. Kelet-Európában – a polgárság hiánya miatt – az új eszméket elsősorban a polgárosodó és értelmiséggé váló nemesség tette magáévá.

 

Az 1960-as évek irodalma III. Kelet-Európa

Mihail Alekszandrovics Solohov (1905-1984)

a kozákok földjén, a Don vidékén szűletett és élt, csaknem mindegyik művének cselekménye is ott játszódik. Legnagyobb szabású, legjelentősebb műve a Csendes Don. A hatalmas regényeposz 1912-től 1922-ig tíz évet fog át, a világháború,  az 1917-es forradalmak és a polgárháború időszakát.
A történelem kegyetlen sodrában hányódnak az emberek, a doni kozákok hagyományos életformája széttörik, és valami új van kialakulóban. Az új világ születése sok szenvedéssel és fájdalommal jár együtt. Az író a szörnyűségeket nem enyhíti, a  valóságot  nem  eszményíti, de  szenvedélyes  pátosszal, érzelmességtől mentes  kemény  líraisággal szól a forradalmi harcokról, és  a  pusztulásra ítélt régi életformában is meglátja azt, ami szép és emberi.
 
A regényben minden folytonos mozgásban van, az író az emberi viszonylatokat gazdag összefüggésekben és történésekben tárja elénk.  Az eposzi méretű nagy harcok és küzdelmek mellett bemutatja a mindennapok jeleneteit, a családi életet, a mezei munkát, a természetet is. A  tolsztoji hagyománynak megfelelően a cselekmény  lassan,  szerteágazva hömpölyög,  a  szereplők  sokoldalúan  bemutatott jellemek.  Az  író  él  a naturalizmus és  az impresszionizmus eszközeivel is,  a  szörnyűségek,  az ösztönvilág nyers megjelenítésével, a lírai hangulatok felidézésével.
A regény főhőse, Grigorij Meljehov egyszerű kozák, de az átlagnál  különb egyéniség. Megpróbál tájékozódni a bonyolult helyzetben, de inkább ösztönei és  érzelmei  vezetik, és hol a vörösökhöz, hol a  fehérekhez  csatlakozik. Természetesnek tartja  a  kozákélet  törvényeit,  de lázad  is  ellenük. Akszinya  iránti szerelméből  a  család a jómódú Nataljával  való  összeházasítással  akarja  kigyógyítani. Grigorij engedelmeskedik, de továbbra is szerelmese marad Akszinyának. A fehérek hadseregében érzi, hogy lenézett  paraszt a tisztek között, de a vörösök soraiban is  vannak  olyan  élményei, amelyek eltávolítják ügyüktől.  Elpusztulnak  azok az asszonyok – Natalja és  Akszinya  -,  akik hozzá  kötötték életüket, széthull a Meljehov család is. Grigorij  teljesen egyedül marad.

Alekszandr   Iszajevics   Szolzsenyicin  (1918-)  

az   orosz   realizmus hagyományának  folytatója, műveiben a sztálini korszakot, a  büntetőtáborok világát jeleníti  meg.  Miután matematika-fizika  szakos tanári  diplomát szerzett, 1941-ben behívták  katonának, 1945-ig harcolt a fronton, kétszer kitüntették. Tüzérszázadosi rangot  ért  el,  amikor  Sztálint bíráló levelei  miatt  letartóztatták.  Nyolcévi börtönre ítélték, melynek kitöltése után száműzték. Száműzetéséből 1956-ban  tért vissza. 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, az  USA-ban él.
Az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregény (1962) I. Gy. Suhov életének egy  napját mutatja be, egyet abból a  háromezer-hatszázötvenhárom  napból, 
melyet  a táborban kellett eltöltenie. Az egyszerű parasztembert  a  tábori élet  kemény  törvényei  formálták  egyéniséggé,  aki  az  embertelenségben 
megtalálta azt a néhány embert, akire számíthatott, s akik számíthattak rá.
A Rákosztály (1968) Sztálin halála után két évvel játszódik egy  közép-ázsiai  kórház  onkológiai  osztályán  (vö.:   Dosztojevszkij: Feljegyzések  a  holtak házából; Csehov: A 6-os számú kórterem). Az  író  a tapasztalati  valóság fölött, kiemelt modellhelyzetben mutatja be  figuráit (vö.: Thomas Mann: Varázshegy): a rákosztályon kicsiben láthatjuk az  egész sztálinista  rendszer  konfliktushálózatát. A regény már  sokat  megjelenít Szolzsenyicin keresztényi  etikájából,  de  még  szinte  semmit  abból   a nagyorosz-pravoszláv konzervativizmusból, amely későbbi műveiből  tételesen is kiolvasható.
A  Gulag-szigetcsoport-ban (1973) megfigyelhetjük, hogy a nem-fikciós,  a okumentáris szövegírás, általában a tények, dokumentumok adagolása miként jelenik meg a fikcióban, a képzelet teremtette narrációban.

Az abház eredetű Bulat Okudzsava (1924-) történelmi témái mai  kérdéseket vetnek föl.

A  Szegény  Avroszimov (1969) a dekabrista felkelést  követő  vizsgálatok idejébe   vezet   vissza.  Avroszimov  vidéki  ifjú  nemes,  akit   az a megtiszteltetés  ér, hogy írnokként jelen lehet a  dekabrista  összeesküvők perén.  Az  események  és tapasztalatai hatására a  világról  való nézetei gyökeresen  megváltoznak.  Az  író a  történetet  egy  kortárs  krónikással beszélteti el, aki képtelen megfelelni a kor magas irodalmi igényeinek. Ez  a formai játék a kifejezés lehetőségeivel foglalkozó tréfás ars poetica is. Mindent a főszereplő szemszögéből – ezért torzítva – látunk. A  nagyszabású 
téma  és a kisszerű hős összeütközése pátosszal átszőtt ironikus hangot  és sajátosan groteszk látásmódot hív életre. A regény azt a kérdést vizsgálja, hogy milyen mértékig lehet behódolni a terrornak anélkül, hogy magunk is bűnrészessé válnánk.
A Merszi avagy Sipov kalandjai című regénye (1971) hiteles dokumentumokra  épül,  és megmutatja, hogy a  valóság  sokszor  képtelenebb helyzeteket hoz létre, mint bármely fikció. Egy Sipov nevű rendőrügynököt megbíznak, hogy figyelje a "társadalomra veszélyes" Tolsztoj grófot. Sipov iszik, költekezik, s mivel nem talál módot arra, hogy eljusson Tolsztojhoz, hát  hamis  jelentéseket  küld  róla.  Azt  hazudja,  amit  elképzelnek  és elvárnak. A regény azt állítja, hogy a hatalom a legképtelenebb vádakhoz is talál bizonyítékot, s akkor sem roppan össze, ha a vád képtelensége nyilvánvalóvá válik. Az elbeszélés abszurd  és groteszk  fordulatokkal mutatja be egy lángelme megalázását és a  rendőrség ostobaságát.  Az  író  az olvasóra bízza, hogy döntse  el:  lehet-e  rendes ember, aki aljas célok eszközévé válik. A rendőrügynök szemszögéből látjuk az eseményeket. Az  író a  bürokrácia nyelvének fordulataitól Sipov orosz és francia  kifejezéseket vegyítő  és  torzító szóhasználatáig sokféle  stílusréteg  anyagából  építi művét.  A  regény egyúttal a 19. századi orosz próza persziflázsa,  az  író remekművek  figuráit, helyzeteit travesztálja, a nagy írókat idézi  sajátos tükörben.
 
 
Okudzsavának ezek a művei az orosz irodalomnak az E. T. A. Hoffmanntól eredeztethető s Gogoltól Bulgakovon át máig ívelő  groteszk-fantasztikus vonulatát folytatják. A  Dilettánsok  utazása (1973)  viszont  sok  vonatkozásban Tolsztojra emlékeztet. Ez  a  regény  a dekabrista   felkelés  után  játszódik,  és  egy  tragikus   sorsú   herceg útkeresését írja le. A cím a történelem negatív dilettánsaira utal,  akiket a  regény  egyik  szereplője így  jellemez: "Európában a besúgó.  .  .  egy hivatal hivatalnoka. . . Nálunk viszont. . . az amatőr besúgók teszik ki  a legnagyobb  tömeget,  az önzetlen besúgók. akik össze tudják  egyeztetni  a fennkölt  szolgálatot  a  feljelentéssel. . ."  A  fiktív  visszaemlékezést Amilahvari nyugalmazott grúz főkapitány írja, s benne az író
dokumentumbetétjei  -  levelek, jelentések – húzzák alá a főtémát,  amit  a főszereplőnek  -  akiben  van  valami  a  "felesleges  ember"  típusából  - környezete sugall kimondatlanul: nincsen számodra hely.

Jaroslav   Hasek  (jaroszlav  hasek;  1883-1923)  

a  századeleji   prágai bohémvilág  ismert  figurája, hírhedt tréfacsináló,  a  kiskocsmák  állandó törzsvendége volt. Fő   műve  nevezetes  regénye:  Svejk. Egy  derék  katona  kalandjai   a világháborúban (svejk;1921-1923). A regényben Hasek azt mutatja meg, hogyan védekezhet a kiszolgáltatott kisember a rátámadó embertelen világ ellen. Ez a kérdés Közép-Európában különösen nagy jelentőséggel bírt, hiszen itt – a megkésett társadalmi fejlődés következtében – még a polgári demokrácia adta lehetőség  sem volt meg a nyílt szembenállásra. Svejk a hadseregbe  kerülve olyan   végletes lojalitással,  olyan  túlzó   buzgalommal   alkalmazkodik környezetéhez,  hogy  az  már felér a  lázadással.  A  parancsokat  nemcsak készséggel  teljesíti, hanem túl is teljesíti, és ezzel nevetségessé  teszi őket.
Ahol  csak megjelenik, mindenütt zavart kelt, bajt okoz.  Felettesei  pedig tehetetlenek  ezzel  a jóindulatú, jámbor bajkeverővel.  A  "derék  katona" groteszk   mimikri-módszerével  a  legnehezebb  helyzetekből  is   ki   tud evickélni, és derűs nyugalommal botladozik  a  világ  labirintusában. Ugyanakkor  a  császár   őfelségének túlzottan  lelkes szolgálatával, az előírt  kötelességek  túlteljesítésével nagyon jól láthatóvá teszi a militarizmus, az egész rendszer  abszurditását is.
 
Az író elsősorban úgy jellemzi hősét, hogy szüntelenül beszélteti.  Svejk folyton  mesél,  általában nem tudjuk bizonyosan, hogy  komolyan  beszél-e, vagy csak komédiázik. Mindenre tud valami példázatot. Történetei  műfajukat tekintve  is  változatosak, vannak köztük  anekdoták,  példabeszédek, régi életképek, visszaemlékezések, szentenciák, tanmesék.
Az  író  csak ritkán szólal meg közvetlenül, általában  háttérben  marad, mint névtelen krónikás közli a legfontosabb adatokat, vagy nagyobb távlatba helyezi az egyes mozzanatokat. Annál  többet beszélteti a főhőst. Svejknek a történet  folyamán  elmondott mintegy  kétszáz példázata tulajdonképpen monológ, ezek sorozata  képezi  a  regény gerincét.
A  mű  szövegében  a  nyelv  legalsó  rétegeinek,  a  vaskosabb,  durvább kifejezéseknek a felhasználására a jellemzés érdekében kerül sor. Hasek regénye  több  mint kordokumentum. Svejk  viszontagságos  élete  a háborúban  minden kor emberének a sorsát is példázza. A "derék katona"  nem csak  az osztrák hadigépezettel küszködik, nem csak annak  értelmetlenségén és   embertelenségén  diadalmaskodik:  természetes  magatartásával,   józan értelmével az emberiséget, a humánumot védi mindig és mindenütt, ahol  csak megjelenik az embertelenség, a hazugság. 
Karel Capek (csapek; 1890-1938) történelmi miniatűrjeit, "apokrif"-jeit a húszas  években  kezdi írni. A gyűjtemény magyarul Történelmi  görbe  tükör címmel jelent meg. A történetek arra figyelmeztetnek, hogy a múlt eseményei talán   nem  egészen  úgy  játszódnak  le,  ahogy  tudni  véljük,  úgy   is történhettek,  ahogy  ezt  a  görbe  tükör  mutatja.  Az  író  a  múltat  a perspektíva eltolásával jeleníti meg, a jelen nézőpontjából láttatja, a tőrténelem szereplőit mai városi nyelven beszélteti.
Capek a fasizmus elleni küzdelmek idején újabb történetekkel  egészítette ki gyűjteményét. Az  Archimedesz nalála (1938) a nagy birodalmat építő, hódító erőszak  és az értelemben bízó ember szembenállását példázza.

Bohumil Hrabal ( 1914-)

a modern cseh próza mestereinek eredményeit  fejleszti tovább. Capeket követi, aki a  kisemberek  világának bemutatását emelte  magas  szintre. Míg  azonban  Capek  kívülről,  Hrabal belülről közelíti meg szereplőit. Stílusában pedig – Hasekhez hasonlóan – a  beszélt nyelvet tekinti irányadónak.
Elbeszéléseinek általában nincs központi cselekménye, nem kerek történetet mesél el, írásai minden értékhierarchia nélkül  egymás mellé   rendelt vagy montázsszerűen  egymásba  fonódó,   egymást   átfedő  helyzetek, pillanatképek, a figurái előadta történetek sokaságából  épülnek szerves egésszé.  A leírások,  a  szerzői   közbeszólások,   kommentárok elmaradnak, az író a megjelenített poétizált valóságot beszélteti.
Alakjai  többnyire  félresikerült,  a  társadalom  szélein  vegetáló,   a kenyérszerzés mechanizmusában, a mindennapi létezés kisszerű  örömeiben  és gondjaiban elmerülő  emberek  és  álmodozók,  akik kárpótlásul  igazi  élményekben szegény életükért egy  másik,  képzeletbeli életet élnek.  írásainak sajátos, utánozhatatlan atmoszférája, hangulata  van.  Mindaz, amiről  ír,  valamelyest  megemelkedik  ugyan,  de  sohasem  annyira,  hogy elszakadna a köznapok, a kisemberek világától. 
A  Táncórák idősebbeknek és haladóknak c. 60 oldalas  elbeszélése  (1964) egyetlen mondatból áll. Az író közvetlenül nem szólal meg, csak a figura tudatát tükrőzi minden kommentár nélkül. Az  élet így  kettős fénytörésben jelenik meg előttünk, az író  tudatában  megjelenő 
központi  szereplő  és  a  főszereplő  tudatában  megjelenő  valóságkép  az őtletek, a humor, a szellem gazdag villódzását teszi lehetővé. 

A   szerb  Ivo  Andric  (andrity;  1892-1975)

számára  az  egyes   ember lelkivilága  a  legfőbb  írói probléma, minden  írása  egy-egy  lélekelemző tanulmány. Elbeszéléseiben egy-egy emberi szenvedélyt, tudat alatti vágyat, lelki sérülést ragad meg, és ezt részletező rajzzal, elemzően tárja  elénk.  Alakjait  legtöbbször  visszavetíti a múltba, belehelyezi a  hajdani  tőrök kori bosnyák  kisváros  életébe,  és  olyan mesét sző  köré,  hogy  a  lélektani helyzetet  a legplasztikusabban szemléltesse. A korhű, régi  öltözet  alatt korunk    emberének   problémáit,    élettapasztalatát,    életfilozófiáját szólaltatja meg.
A Hid a Zepán (zsepa) című elbeszélése (1931) is Bosznia messzi múltjába, a  török  időkbe  vezet. Két szereplője Juszuf, a  nagyvezír  és  az  olasz építész.  A  vezír  a  világ bajaira  érzékeny,  gondolkodó  ember  típusát példázza. Az olasz mester munkájának, az alkotásnak a megszállottja, alakja  az  önzetlen alkotómunka keservesen nehéz, ám mégis gyönyörű  és  nagyszerű voltát mutatja be.
Az elkészült híd a művészet nagyságát és hatalmát hirdeti: az emberi elme és  munka eredménye szembefeszűl a folytonos változással, az állhatatosság és megmaradás jelképe. (Az élet állandóságának és ugyanakkor  megújulásának ellentétpárja, a híd és a folyó gondolata később is foglalkoztatja az írót: a Hid a Drinán című regényben (1945) krónikaszerűen végigkíséri  a  nevezetes  visegradi  híd  történetét:  a  híd   nemzedékek pusztulásának  és felnövekvésének tanúja, az események valamiképp  mind  a hídhoz kapcsolódnak.)
Andric  harcot lát a világosság és a sötétség, a jó és rossz, az élet  és az elmúlás között. A fájdalom és a szenvedés, a tévelygés,  kilátástalanság és bizonytalanság, homályos félelemérzet,  halálközelség,  megvalósulatlan vágyak és elérhetetlen kívánságok túlsúlyát érzi a világon. Ugyanakkor hisz  valami  titokzatos törvényszerűségben, melynek alapján mindig  bekövetkezik az ellentétek egyensúlya, s a megnyugvás és harmónia lesz úrrá: a híd "csak tündökölt, napfényben és holdsugárban, a távoli tartományban, s vitte hátán egyik partról a másikra az embereket és jószágot. A tájékán ejtett sebeket begyógyította  az  idő,  a körülötte kallódó  hulladékokat  széthordták,  a sövénygát roncsait meg elsodorta a viz, a kőfaragók munkáját lemosták az esők."
A történetmondó személye az elbeszélés folyamán teljesen háttérben marad, csak a záró bekezdésben jelenik meg, amikor arról értesülünk, hogyan fogant meg  benne  a  történet  megírásának  gondolata.  Az  elbeszélés  látszólag teljesen  szenvtelenűl, hideg tárgyilagossággal folyik. Andric  stílusát a rikító színektől, a fellengzősségtől való nemes tartózkodás jellemzi.

Nyugodt,  arányos  szerkesztésű, fojtott mondataiban az  egyszerűség  és  a pompa összhangja valósul meg.

Korunk horvát irodalmának vezéregyénisége Miroslav Krleza  (krlezsa;1893-1981). Már ifjúkorában közvetlen kapcsolatba került a  magyar kultúrával, műveiben  a  közép-európai valóság összefüggéseiben szemlélte  a  magyarság sorsának  alakulását.  Az irodalomnak szinte  minden műfajában jelentőset alkotott. Elbeszéléseiben, regényeiben a kisemberek, polgárok, álmodozó individualisták  életét ábrázolja (Filip  Latinovics hazatérése, 1932). Emlékiratai (Gyermekkor Zágrábban, 1952; Régmúlt napok,1956)  érett alkotóművészetének talán legszebb darabjai. Zászlók c. regénye (1963-65) az első világháború előtti magyar és horvát politikai és irodalmi élet körképét adja.
 

Thomas Mann, A Varázshegy, Tonio Kröger

Thomas Mann (1875-1955)

Thomas  Mann  a  német polgárság reprezentáns  írója,  akinek  legnagyobb élménye  a  századfordulón családjának és a  patrícius  polgárságnak Iassú hanyatlása volt. Lübeckben  született,  és  1893-tól Münchenben  élt.1933-ban  elhagyta  a nemzetiszocialista   Németországot,   Svájcba,  majd   1938-ban   Amerikába emigrált, és csak 1952-ben tért vissza Európába. Svájcban telepedett le.
 
Fiatalkori szellemi érdeklődését "hármas csillagzata",Schopenhauer, Wagner és Nietzsche eszmevilága határozta meg. Az első világháború ideje "antidemokratikus tévelygésé"-nek  időszaka, amikor  úgy  látta,  hogy  a demokrácia  ellentétben  áll  a  németség  ősi jellegével.  A háború végén már revideálni kezdte  konzervatív-nacionalista nézeteit,   majd   fokozatosan   eljutott   egy   demokratikus,   humanista szemlélethez. A fasizmus ellen írásaiban, előadásaiban, rádióbeszédeiben is fellépett. 
Világképét,  az irodalomról való felfogását az orosz irodalom,  Tolsztoj, Dosztojevszkij,   Csehov  iránti  szeretete  is  befolyásolta.   Fiatalkori novelláira különösen Csehov írásai voltak nagy hatással. Thomas Mann prózája erősen intellektuális jellegű. Érzékletesen  és  reálisan  megjeleníti az élet konkrét  tényeit,  de  ezek  túlmutatnak önmagukon, más tényekre és jelenségekre utalnak, jelképszerűek. A tárgyilagos valóságábrázolás  mögött érezhetők a rejtett és homályos összefüggések.  A távoli kapcsolatok keresése a természeti,  társadalmi  és pszichológiai jelenségek között egyrészt azt mutatja, hogy Mann nem  maradt érintetlen a szellemtörténet   felfogásától,   másrészt  annak   a   mindennel   szemben elkötelezetlen, ironikus szemléletnek és magatartásnak a jele, amelyet ugyancsak ironizál. Egész művészetét  átjárja  az  irónia. Kívülről és felülről,  de  szánalommal  és megértéssel vegyülő iróniával szemléli a világot, az embereket. Iróniája az ellentétek áthidalhatatlanságából  ered, s  végső  soron  föltételezi azt, hogy az  író  értékek  kiegyenlítődésében  keresi a világ törvényszerűségét.
 
Műveinek egyik központi témája: a művész helye a modern világban. Mann áthidalhatatlan ellentétet lát élet és művészet, polgár és művész között. Az élet a normális,  egészséges, szokásos pályákon fut, a művésznek ettől  el kell szakadnia a rendkívülibe, az átlagon felülibe,  így  azonban fennáll a veszély, hogy életellenes, démonikus, gyenge és beteges lesz. Első regényében, A Buddenbrook házban (1901) egy lübecki  patríciuscsalád  hanyatlását  rajzolja  a  hagyományos   realista-naturalista regény tárgyias, részletező módszerével. A család tagjainak életereje nemzedékről nemzedékre csökken:   az   életrevaló,  szorgalmas   polgárok   utódai   akaratgyenge, életképtelen,  túlfinomult művésszé  válnak,  s  a  gátlástalanul  törtető Hagenströmök lépnek a helyükre. A biológiai hanyatlás a hagyományos polgári életforma felbomlásával párhuzamosan megy végbe. Az  első  világháború  előtt keletkezett művésznovellákban  is  a  költői álmoknak és a polgári éleforma józan prózaiságának szembeállításával találkozunk. A művész fegyelmezett magatartás kialakításával próbál meg úrrá lenni az érzelmek anarchiáján.

Tonio Kröger

Az elbeszélés ( 1903) három részből áll ( 1-2 ; 3-5 ;6-9;), mindegyikben a vágymotívum variálódik. Tonio Kröger  elidegenedett  az  élettől, de vágyódik utána.  Felismeri,  hogy  a valódi művészi magatartás és a tevékeny polgári lét ellentétes egymással. A történet arról szól, hogy  a hős miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen  következtetéseket von le belőle.
 
Tonio fejlődésének bemutatása azzal kezdődik, hogy a mintegy tizennégy éves gyerek észreveszi, hogy ő más,mint a többiek, érdeklődésének más az iránya, élesebben látja az  embereket és  dolgokat, mint társai, mélyebben és differenciáltabban érez. Ez a  tény tudatosodik benne.   Tonio  ifjúkori  történetének  lezárása  a  hős  művésszé   válása szempontjából  döntő  jelentőségű  állapotot  rögzít:  miután  vágytól   és szeretettől  vezérelve  kereste  a  kapcsolatot  az  emberekhez,  és  ez  a törekvése  kudarcot  vallott,  csalódásából levonja  a  következtetést,  és elindul a maga útján.
 
Ezután  az elbeszélés kereken másfél évtized átugrásával folytatódik,  az író tájékoztat a közben történtekről. Tudósításának súlypontja Tonio művész voltának leírására esik. Ez a  leíró-tudósító   rész  az  elbeszélés  magjához,  a  Lizaveta  Ivanovnával   való beszélgetéshez vezet. A  vágy- és szeretetmotívum itt átadja helyét a távolságtartás és  hidegség motívumának. Tonio művészete ugyanis  azon a meggyőződésen alapszik, hogy az embernek meg  kell  hallnia ahhoz, hogy alkotó lehessen:
"az  érzés, a meleg szivbéli érzés mindig banális és hasznavehetetlen. .  . Emberfeletti és embertelen lényekké kell változnunk. . , csak akkor Ieszünk  képesek.  . . arra, hogy. . . egy érzést hatásosan és  izlésesen  ábrázolni tudjunk. . . Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd."
 
Tonio számadása saját művészetéről itt a panasz formáját ölti magára,  és kiindulópontja  lesz az olyan művészet túlhaladásának, amely az  élet fölé emeli magát,elszakad  a  valóságtól, és célját egyedül a rafinált játékban  és  a  szép formában látja. Tonio ugyanis a beszélgetés vége felé bevallja, hogy minden ellenkező  látszat  ellenére titkos szeretet él benne az élet,  az  emberek iránt,  mély  vágyakozást érez "az ártatlan, egyszerű és  élő  dolgok",  "a hétköznapiság  gyönyörei  után".  Ennek alapján  nevezi  az  orosz  festőnő barátját "eltévedt polgárnak".
Tonio  további útja a kezdetekhez megy vissza, életének azt az  időszakát szeretné ismét élővé tenni, amikor még minden elszigeteltsége ellenére is kapcsolatban volt az emberekkel, és szeretetüket akarta megszerezni. Az író itt az első rész motívumait veti fel újra, de ezek most új értelmet nyernek.
Tonio  felkeresi szülővárosát, majd egy dán fürdőhelyen  találkozik  Hans Hansennel  és  Ingeborg Holmmal, azaz talán nem  személyesen  velük, hanem ugyanazzal  a  normális  "kék szemű" típussal, amely  mindig  vonzotta.  Az elbeszélés  csúcspontját  képező jelenetnek –  amikor  egyszerű, problémák nélkül  élő  ifjú embereket lát táncolni és mulatni –  azért  volt  számára olyan nagy jelentősége, mert belülről kész volt arra, hogy a megfigyelt jelenségek hassanak rá. Miután megízlelte az üressé vált művészet belső poklát, nem akarja megvárni érzelmei teljes eljegesedését. Visszatér tehát annak az életnek a szeretetéhez,  amely őt, a művészt kizárta, mert szükségszerűen ki  kellett zárnia magából.
 
Ez a visszatérés ilyen formában persze nem jelent megoldást,  hiszen  az  az  élet,  amelyik  iránt  Tonio  oly  romantikusan vágyakozott, alapjában véve álomvízió volt szőkeségről, egészségről és életörömről. A talpraesett, magabiztos  Hans  Hansen,  a bájos Ingeborg Holm valójában  egy  nagyon is átlagos,  szürke  élet megtestesítői. Ha az elbeszélés végén  Tonio  Kröger csatlakozna  a  vidám  bálozó társasághoz,  az  saját  tapasztalatainak,  a 
művészetnek  elárulása lenne. Számára csak egyetlen  lehetséges  magatartás kínálkozik:  szemlélő  marad,  aki  ebben az életben  nem  vesz  részt, de szemlélődéséből  meríti  az  erőt  művészetéhez.  Tehát  nem  egyszerűen  a kiindulási    ponthoz   való   visszatérésről   van   szó,   hanem    Tonio 
tapasztalataihoz, amelyek őt valamikor kiindulópontjától eltávolították, és amelyeket feldolgozott magában.
 
Az elbeszélés Toniónak Lizaveta Ivanovnához írt levelével zárul, amelyben arról  az új útról beszél, amelyen művészetében járni akar. Ha  összevetjük  ezt a  vallomást  azokkal  a nézetekkel,  amelyeket  Tonio  a  Lizavetával folytatott  beszélgetésben kifejtett, világossá válik, hogy  közben  milyen utat hagyott maga  mögött.  Most  már nem  az  emberen  kívüliben  és  az embertelenben  látja  a  művészet forrását, hanem  éppen  ellenkezőleg,  az emberinek  a szeretetében. Tekintete "egy meg nem született  világot"  lát, melyben   "emberi  alakok  árnyékai  nyüzsögnek"  és  intenek  felé,   hogy "varázsolja  el és váltsa meg őket". De az ő "legmélyebb  és  leglappangóbb szerelme  a szőkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetreméltóakat  és  közönségeseket  rajongja  körül".  Ez  "termékeny" szerelem,  mert  "ha valami képes az irodalmárból költőt  fejleszteni"; ez képes rá.
 
Tonio Kröger álma persze utópia marad, hiszen valójában nem szűnt meg  az ellentmondás az igazságért és megismerésért  küzdő  művész  és a művészetellenes  prózai  polgári  világ között. Tonio "eltévedt polgár" marad, aki azonban az embermegvetéstől végül visszatalál embertársai szeretetéhez, mivel érzi, hogy emberszeretet nélkül nincs művészet. Az  író  nemcsak  a  szőkéket  és  kék  szeműeket,  de  a  világfájdalmas művészlelkeket is iróniával szemléli. A  halál  Velencében  (1911)  a  Tonio  Kröger-ben  felvetett  kérdéskört alakítja  tovább. Gustav von Aschenbach (fon asnbah), az elismert,  sikeres  író  művészete már teljesen eggyéolvadt jól elrendezett polgári létével.  A "tartás",  az  "elegáns  önuralom"  alapjaira  épített  élet  a  váratlanul  elszabaduló  sötét szenvedély, egy szép lengyel fiú iránt  érzett  vonzalom hatására mégis ősszeomlik.

A varázshegy

A  regényben  (1924) egy mindent átfogó jelképrendszer érvényesül:  a  mű címének,  a  szereplőknek, a történetnek, a  regény  motívumainak egyaránt szimbolikus jelentésük van.
 
A színhely egy svájci tüdőszanatórium, melynek zárt világában   a  század  eleji  Európa  társadalmának   kicsinyített   mására ismerhetünk.  Hans Castorp, az átlagember az itt eltöltött  hét  év  alatt  sűrítetten  átéli mindazt, amit a lenti társadalomban talán egész  életében sem  élhetett  volna  át.  A  jó szándékú  humanista  Settembrini   lelkes ékesszólással  közvetíti  számára  a  polgári  liberalizmus   eszmevilágát, optimizmusát.  Vele  szemben a fanatikus jezsuita  Naphta  az  elkeseredett élettagadást,  a  pesszimista irracionalizmust képviseli. De  Hans  Castorp számára  nagy  vonzóerővel  bír Peeperkorn  túláradó  vitalitása,   Madame Chauchat  (sosa) kötöttségeket nem ismerő, gátlásmentes magatartása is;  és találkozik a kor tudományos és áltudományos szellemi áramlataival, a fejlődéstannal, a pszichoanalízissel, a spiritizmussal és okkultizmussal (a szellemekben való hittel és a szellemidézés lehetőségének  hiedelmével), megismerkedhet az anyagi világ szerkezetével, az emberi  test felépítésével, a csillagászat, a zene kérdéseivel is.
 
Castorp   mindenféle   hatást   befogad,  de   nem   tud   választani   a világmagyarázatok  közül.  A  dönteni  nem  tudás,  az  elhatározásra  való képtelenség állapotából csak a háború ragadja ki. Hirtelen úgy érezte, "a varázslat megtört,  ő  megváltódott,  felszabadult  -  nem  a  maga  erejéből, amint röstellkedve megvallotta magának, hanem elemi  külső  hatalmak által, amelyeknek voltaképp édesmindegy  volt  az  ő mellékes  felszabadulása. De ha kicsiny sorsa eltűnt is a  nagy  általános végzetben,  vajon nem fejeződött-e ki benne valami személynek  szóló,  azaz isteni jóság és igazságosság?"

Az utolsó regények

Thomas Mann a harmincas évektől különös érdeklődéssel fordult  a  bibliai és általában a mitikus témák felé. Úgy érezte,  hogy  a nagy   és  súlyos mondanivalót  a  mindig  emberi,  a   mindig   ismétlődő archetipikus   helyzeteket   tartalmazó   mítosz   újrateremtésével   tudja leghitelesebben kifejezni.
 
A  József  és testvérei c. tetralógiában (1933-1943)  a  bibliai  József-történet epizódjait tágítja nagyszabású mítosszá.
A  Doktor Faustus c. regény (1947) a Faust-mondát a  jelenkorba  helyezve kelti  új  életre.  Mann  ebben a  művében  a  művészlét  problematikájával foglalkozik. A modern művészetet "ördögi sugalmazású" fejleménynek tartja.  Adrian Leverkühn zeneszenő, a modern Faust, szerződést köt  az  ördöggel, a szenvedélyek, az ösztönök hatalmával,  a  betegséggel, amely alkotóerejét felfokozza. Nagyarányú zeneműveket hoz létre,  zenéjében  azonban  a művész  mély kétségbeesése fejeződik ki, aki nem  bízik  már  a művészet  társadalmi  hivatásában,  sőt a  polgári  társadalomban  sem.  (A zeneművek leírásában Schönberg elméletére és a kortárs zenei  törekvésekre támaszkodott az író.)
 
A zeneszenő történetét Mann Serenus Zeitblom (szerénusz cájtblóm),   humanista   gimnáziumi  tanárral  beszélteti  el   a   második világháború idején, aki barátja életét az elbeszélés jelenével, a  fasizmus végnapjaival  hozza  párhuzamba. A regény két időben való  folyása,  a  két történet  - Leverkühn élete és életének megírása –  szakadatlanul  egymásba fonódik, és kölcsönösen megvilágítja egymást. A regényben az író a német tragédia okait szeretné felfedni.

Thomas Mann utolsó regénye: A kiválasztott (1951),

virtuozitásában  talán az író legnagyobb művészi teljesítménye. A mély értelmű középkori Gregorius-legendából űz gazdag ironikus-szellemes játékot.
A  testvérszerelemben fogant fiú anyjával folytat  szerelmi  kapcsolatot, majd  borzalmas bűneiért súlyos vezeklést vállal magára – tizenhét éven  át él egy kősziklán -, ezzel elnyeri Isten bocsánatát, és pápa lesz. Mann bűnben született hősében a sorsával küzdő embert mutatja meg, akinek a halálon kell átverekednie magát ahhoz, hogy  eljusson az élethez, a kiválasztottsághoz. Thomas Mann jellegzetesen hagyományhű elbeszéléstechnikával dolgozott, az elbeszélés  folyamatát  formaalkotó elvként használta.  De  nem törekedett arra, hogy a közvetlen írói beleszólást elfedje, és így adja a regény  fiktív  világának  a valóság  látszatát.  Esszéisztikus,  ironikus-szubjektív elbeszélő volt.

Az 1960-as évek irodalma II. Iszaak Babel

Az 1960-as évek irodalma II. Iszaak Babel

Iszaak Babel (1894-1941) mindössze három vékony elbeszéléskötetet hagyott hátra.  Lassan, nagy műgonddal írt, minden mondatát igyekezett tökéletesre formálni.
 
A Lovashadsereg (1926) elbeszéléseiben polgárháborús tapasztalatait  írta meg. Közelről látta az eseményeket, és illúziók nélkül szembe mert nézni  a valósággal.   A   forradalmi  háború  szokványos,   patetikusan   érzelmes, megszépített képe helyett a történelem könyörtelen valóságát mutatja meg.
 
A rendkívül  bonyolult  forradalmi  állapot  hiteles  megjelenítése   az elbeszélés  újszerű módszerét igényelte. Babel kitűnően értett ahhoz,  hogy néhány oldalon elmondja mindazt, aminek elmondását mások inkább csak hosszú regényekben tudták elképzelni.
 
A  Gedali  c.  novella  jól mutatja  elbeszélői  módszerét.  Elhagyja  az előzmények,  a  következmények  és a  mellékkörülmények  bemutatását,  csak villanófénnyel megvilágít egy drámai helyzetet, melyből minden lényeges elénk tárul. A  történelem  könyörtelenségének  tudata és fájdalma  áthatja  az  egész elbeszélést, és érvényre jut a novellában a mindent felülmúló, elemi erejű, megtisztító hatású tragikum.
 
A  20-as  évek  elején induló szovjet  írónemzedék  egyik  legjelentősebb alakja Andrej Platonovics Platonov (1899-1951).Már első elbeszéléseiben erős valóságismerettel és nagy megjelenítő  erővel jelentkezik, a 20-as évek végén azonban egyre többet támadják, és fokozatosan kiszorítják az irodalmi életből.
 
Platonovot az új társadalom emberének formálódása, az elidegenedett ember humanizálódásának  lehetőségei és nehézségei, az időleges megtorpanások  és félresiklások  foglalkoztatják.  Látja,  hogy az  új  élet  milyen  nehezen igazítja  ki a múltnak az emberi lélekben okozott torzulásait,  és bírálja mindazt, ami újabb meg újabb formában elidegeníti az önmaga teljes megvalósítására törő embert. A bürokráciát bíráló, nagy általánosító  erejű szatírái,  groteszk  filozófiai parabolái (Gradov  városa,1928;  A  kétkedő  Makar,1928) Majakovszkij, Bulgakov ironikus látásmódjával rokonok.
 
Elsősorban  a  magánélet  kis  örömeiben  vagy  éppen  fájdalmaikban   és sérelmeikben magatehetetlenül elmerülő, sorsukat értelmezni nem tudó embereket ragadja meg. Hősei individuális értékeiket  próbálják  egyeztetni, elhelyezni a változó  világban.  Gyakran izolált  tevékenységben keresnek menedéket. Útkeresésük  az  elszigeteltség miatt többnyire kudarcba fullad (Kocsistelep,   A  jepifanyi  zsilipek,  Iljics  kialudt  lámpája.   Mester 
születik, A homok tanitónője, Dzsan, A harmadik fiú stb. ; 20-as és 30-as évek). Platonov meglepő pszichológiai pontossággal tudja  láttatni  - egyszerre kívülről és belülről –  a  pattanásig  feszűlt szituációkba helyezett alakjainak lélekállapotait.

Az 1960-as évek irodalma I.

 

Az 1960-as évek irodalma I.

A  60-as években a dokumentumirodalom újabb hulláma támad fel. Az  olvasó mintha   bizalmatlan   lenne  az  irodalmi  fikció   áttételein   keresztül érvényesülő  általánosítással  szemben, és érdeklődése az  egzakt  tényeket leíró   dokumentumirodalom   felé  fordul.  A   tények   persze   esetleges 
részletelemek,  néma  adatok, az írói feldolgozás, a  művészi  megjelenítés azonban fel is tárhatja tartalmukat, anélkül, hogy a dokumentumszerű  hűség látszata  elveszne. A tényirodalom témái nem csak történelmi  és  politikai események lehetnek. Truman Capote (trumen kepóti; 1924-1984) Hidegvérrel c. regénye  (1965) egy mindennapos újsághírt dolgoz fel. A valóban  megtörtént eseményeknél  azonban  izgalmasabb  az író  hangvétele  és  szemléletmódja, nyomozása, ahogy a két gyilkos cselekedeteinek motívumait kutatja.
A  szerző  életének és  munkásságának  rövid  ismertetése, valamint    kiemelt   müveinek   elemzése    után    számitógépes feldolgozásban  olvassuk el a  kiemelt  művek  részleteit,   de szakitsunk időt minél több müvének a megismerésére! A  szépprózának  más útját követik azok az írók, akik  napjaink életének társadalmi,  erkölcsi  és filozófiai  problémáit  parabolikus,  modellszerű ábrázolással teszik érzékelhetővé, mint a francia Albert Camus (alber kamü; 1913-1960) A közöny (1942), az angol William Golding (viljem gólding;1911-) A legyek ura (1954), A torony (1964) vagy a japán Abe Kóbó (1924-) A homok asszonya című regényében. George Orwell (1903-1950) állatfarm c. "tündérmeséje" (1945)  a század nagy könyvei közé tartozik. Nemcsak a sztálini  rendszert állítja   elénk  roppant tömörséggel,  hanem  a  zsarnokság   születésének természetrajzát   is   feltárja,   minden   diktatúra,   totalitarianizmus lélektanát, lényegét magába sűríti nagy mesélőkedvvel, tökéletes teljességű és hitelű világalkotással.
Egy ősi műfajt, az állatmesét eleveníti föl, s ezt áthatja a mai politikai,  antropológiai  és  etikai keresés  tényeivel.  "Anyagának",  az állatoknak az ismerete teszi lehetővé, hogy egy pillanatig sem érezzük őket allegória- vagy jelképhordozónak – miközben valójában kezdettől és egyértelműen azok is.
 
Orwell  1984  c. szatirikus regénye (1948) az elképzelt  jövő  rettenetes totalitárius  államáról szól, melyben nincs helye az igazságnak, az  önálló gondolkodást és szerelmet üldözik, magánélet nem lehetséges. Az Egyesült államokban a széppróza sokféle irányzata megtalálható. Az intellektuális jellegű elbeszélő irodalom képviselői Saul Bellow (szól beló; 1915-) és John Updike (dzson ápdájk; 1932-). Mindkettőjük írásait finom lélektani ábrázolás, fanyar, ironikus szemlélet jellemzi. A  német  írók egy csoportja a fasiszta Németország összeomlása  után  is tovább  élő múlt kísérteteivel veszi fel a küzdelmet. Heinrich Böll  (1917-1985) az idő és a cselekmény mesteri sűrítésével megírt Biliárd fél  tízkor című regényében (1959)
a jólét és tisztesség látszata mögött működő félelmes erőket jeleníti meg. Günter Grass (grassz; 1927-) A bádogdob című művében  (1959)  egy törpe mint ideggyógyintézeti  ápolt  emlékezik  vissza életére. Az író az ő nézőpontjából rajzolja meg a háború előtti, alatti  és utáni  német  társadalom képét. A nézőpont megválasztása lehetővé  teszi  a szatíra, a groteszk és abszurd játékosság szabad érvényesülését.
 
Jorge  Semprun  (horhe szemprun; 1923-) spanyol származású  francia  író; első  regénye  A nagy utazás (1963). A cím nemcsak arra az  utazásra  utal, amelyet a főhős fogolytársaival együtt  a zsúfolt vagonban tett meg Compiégne-ből (kompjeny)  Buchenwaldba, szimbolikusan azt a szellemi utazást is jelenti,  amelyet  az elbeszélőnek saját emlékeiben  kell  megtennie,  hogy megértse az érthetetlent, hogy 16 év távlatából fel tudja idézni és mérni az antifasiszta harc és deportálás jelenségeit.
Az  út négy napon és öt éjszakán át tartott. A regénybeli történet  akkor kezdődik, amikor már négy nap és három éjszaka mőgöttük van. Az elbeszélő, Gérard (zsérár), aki sok vonatkozásban az íróra  emlékeztet,  egyes szám első személyben beszéli el  az  utazást.  Az utazás jelen időben elbeszélt jelenetei közé ékelődik mindaz, ami előtte és utána történt. Mivel az elbeszélő regénybeli  utazása óta  16  év  telt  el, az  elbeszélés  idejéből  visszapillantva  az  egész cselekmény  a  múlt  felidézése. Az utazás időközege  így  háromrétegű.  Az idősíkok  váltásával  az  író  párhuzamok  és  szembeállítások   hálózatát, mondanivalóját sugalmazó motivikus szerkezetet hoz létre.
A múlt felidézésekor olykor szándékosan alkalmazza a prousti  technikát. (A fekete kenyér motívuma rokon a  madelaine-epizóddal, ugyanakkor  ellentéte is annak: a gyermekkori paradicsom helyett az  éhezés poklát idézi fel.) Az elbeszélő életének előtörténete a múltnak a jelenben való beépűlését, benne  élését érzékelteti, magyarázza a jelent; a múlt felidézése az  ember egész személyiségének a vállalását is jelenti.
A  Ramón Mercadet második halála (1968) tőrténelmi parabola és  kémregény keveréke,    líraian    keserű   leszámolás    az    októberi    forradalom következményeivel.  A  regény világát az aszszociációs  technika  határozza meg, az író így korlátlanul közlekedik térben és időben.
A posztmodern epika mintaműve Umberto Eco (1932-) A rózsa neve c. regénye (1980), egyik meghatározó irányzatának reprezentánsa pedig az amerikai Thomas Pynchon (pincsn;1937-) regényírása. (A 49-es tétel kiáltása, 1966; Gravitációs  szivárvány, 1973).
Alekszej  Makszimovics Gorkij (1886-1936) rendkívüli pályát futott be:  a társadalom mélyéről jött, és világszerte ismert iróvá  küzdötte fel magat. Korai romantikus és naturalista  elbeszéléseiben egy új, az irodalomban eddig ismeretlen világot tárt  föl,  a lázadók, a társadalmon kívül  került,  lecsúszott mezítlábas csavargók világát.
 
1906 őszén Capri (kapri) szigetén telepedett le, és csak hét év  múlva  tért  haza.  Capriban  írt művei  az  orosz  vidéki  élet  sivár ürességéről,   a kispolgárság  kilátástalan  világáról   szólnak   (Okurov városka,1909).
A húszas évek közepén kezdődik utolsó alkotói korszaka, amikor elsősorban a  forradalom  előtti  idők  Oroszországa  felé  fordul  nagyobb  lélegzetű műveiben. Az Artamonovok c. regényében (1925) egy polgárcsalád felemelkedésének  és bukásának  történetét  írja meg, és ezzel  tulajdonképpen  az oroszországi polgárság egész életét, mindössze néhány évtizedes, 1863-tól 1917-ig  tartó fejlődését is bemutatja.
Utolsó, befejezetlenül maradt regényében, a Klim Szamgin életében  (1927-1936)  Gorkij  nagy  feladatra  vállalkozott:  "Valamennyi osztályt, minden áramlatot, irányzatot, a századvég és a  20.  sz. elejének egész pokoli zűrzavarát  ábrázolnom  kell,  megmutatni hogyan éltek, mint gondolkodtak, mit tettek az orosz emberek a 80-as évektől kezdve 1919-ig, és azt is, milyenek voltak belülről ezek az emberek."
Gorkij már nem a hagyományos elbeszélő technikával dolgozik, hiszen ilyen módszerrel  nem  is  lehetne hírt adni a  sokféle  ideológiai  folyamatról, erővonalakról. A regényben alig van  epikus  jellegű  cselekmény,  jelentős  része  intellektuális  jellegű beszélgetésekből  áll. Az író nézőpontja azonos a főhősével,  akinek  jelen idejű tudatával vetíti elénk a történteket. Minden esemény, minden figura, minden gondolat Szamgin tudatán szűrődik át az olvasó számára. A tárgyilagos 3. személyű előadásmód lehetővé teszi, hogy egyrészt érzékeljük, mi és hogyan történik az elbeszélő szerint, másrészt azt is, hogyan, milyen szemszögből látja ugyanezt a főszereplő, és hogyan reagál erre.
 
Szamgin intellektuálisan az értelmiségi átlag fölött áll. Szüntelenül figyeli és elemzi a jelenségeket, elemző szenvedélye nem kíméli önmagát sem. Illúziók nélkül látja a világot és magát  is,  de  saját  hiányaiból és korlátaiból már  nem  meri  levonni  a következtetéseket. Más akar lenni, mint a többi ember, szabad és  kötetlen, mindenben részt vesz, de semminek sem adja át magát egészen, így szabadsága és élete üres marad.