Szövetek, szervek, szervrendszerek, testtájak

 

A mai többsejtű eukarióta növénytörzsek két evolúciós irányvonalat képviselnek. Az egyik a prokarióta kékmoszatokból vezethető le, amely eljutott a fejlett vörösmoszatok kialakulásáig. Ez a fejlődési irány azonban zsákutcának bizonyult. A másik fejlődési vonal a gombákhoz hasonlóan az ostorosmoszatokból indult ki. Három párhuzamos irányban haladva eljutott a sárgamoszatok, a barnamoszatok és a zöldmoszatok törzseinek kialakulásáig. A tengerekben felszaporodó asszimilációs felülettel rendelkező algák szüntelen harcot vívtak egymással a fényért. Fő tömegük a sekély tengerparti sávokra korlátozódott. Innen folyamatosan terjeszkedtek az édesvizek felé, de itt már csak olyan fajok maradhattak fenn, amelyek elviselték a hosszabb-rövidebb ideig tartó szárazra kerülést is. A sárga- és barnamoszatok evolúciója megrekedt, a szárazföldet már csak a változó körülményekhez jobban alkalmazkodni tudó zöldmoszatok hódították meg. A zöldmoszatok két továbbfejlődött formában léptek ki a szárazföldre. Az egyik irányvonal mai képviselői a mohák, a másiké pedig a harasztok törzsébe tartozó szervezetek. Az ősharasztok egyik fejlődési ága pedig a mai virágos növényekhez, a nyitvatermők és a zárvatermők törzseinek kialakulásához vezetett. 

 

1.1 A hajtásos növények

 

A növények közül a legfejlettebb szerveződést a hajtásos növények érték el. A ma élő hajtásos növényeket három törzsbe soroljuk: a harasztok, a nyitvatermők és a zárvatermők törzsébe. A hajtásos növényekre jellemző a differenciálódott sejtekből álló, meghatározott funkciók ellátására képes szövetek kialakulása, amely lehetővé tette a növényi szervek létrejöttét. A gyökér, valamint a szárból és levélből álló hajtás megjelenése egy új élettér, a szárazföld meghódítását tette lehetővé. A harasztok szaporodása még vízhez kötött, a virág megjelenése a víztől való végleges elszakadás lehetőségét jelentette. 

 

1.1.1 A növényi szövetek

A szövet azonos felépítésű, azonos működést végző, és ezért egymáshoz többé-kevésbé hasonló alakú sejtek összessége. A növényi szövetek lehetnek osztódó- és állandósult szövetek. Az osztódószövetek sejtjei vékony falúak, plazmában dúsak, sejtmagjuk nagy, a növény egész életében megőrzik osztódóképességüket, és szüntelen osztódással állandósult szöveteket hoznak létre. A hajtás és a gyökér hosszirányú növekedésében a csúcsok osztódószövetei játszanak szerepet. Az itt működő sejtek közül egyesek mint kezdősejtek megindítják az osztódást és további osztódások irányítóivá válnak. A szár megvastagodását eredményező osztódószövet a kambrium. A hajtások megnyúlását azaz a köztes növekedést ugyancsak osztódószövet eredményezi. A csúcsnövekedés befejeződése után köztes növekedés hatására lakul ki a virágok és termések végleges formája is.

Az állandósult szövetek három típusát különbözetjük meg: a bőrszövet, a szállítószövet és az alapszövet.

A bőrszövet az egyéves növények felületét és a többéves növények az évben kialakult eszerveit borítja. Általában egysejtrétegű, sejtjei szorosan illeszkednek egymáshoz. A hajtás bőrszövetének külső felszínén gyakran keletkezik kutikularéteg. A kutikula zsírnemű védőanyag. Vízzáró, csökkenti a párologtatást, és a kémiai hatások ellen is védelmet nyújt. Felszínén viaszréteg is keletkezhet, ez okozza a gyümölcsök hamvasságát és az ezüstfenyő ezüstös csillogását. A bőrszövet sejtjeinek kitüremkedései a növényi szőrök. Nagyon sok növényre jellemző, hogy hosszabb fedőszőrökkel védekezik a hideg ellen. Más növényeknél a szőröknek párologtatáscsökkentő szerepe van. A csalánszőrök kemény hegyét kovakristályok képzik, ez érintésre könnyen letörik és a csalánsejt nedvével együtt a bőrben kellemetlen fájdalmat okoz. A bőrszövet sejtjeiben nincsenek klorofillt tartalmazó zöld színtestek. Ez alól csupán a légrések – gázcserenyílások – zárósejtjei kivételek. A gázcserenyílásoon keresztül a bőrszövet alatti szövetek a külső légtérrel kapcsolatban állnak, rajtuk keresztül a bőrszövet alatti szövetek szén-dioxidot vehetnek fel és oxigént és vízgőzt adhatnak le. A gyökér bőrszövetei nem tartalmaznak gázcserenyílásokat. Függelékei a gyökérszőrök, a növény víz- és ionfelvételében játszanak szerepet. A bőrszövet a többéves növények esetében a hajtás megvastaondása következtében elszakadozik és helyén a másodlagos bőrszövet a héjkéreg keletkezik. Ennek kialakításában alapszöveti és szállítóelemek is részt vesznek. Ilyen a sokéves fák kérge, amely cserzőanyagokat, kristályokat, gyantát, stb. tartalmaz. Feladata az alatta lévő szövetek védelme.

A növényekben a szerves anyagok felépítéséhez szükséges vizet, ásványi anyagokat, valamint kész szerves anyagokat a szállítószövet szállítja. A gyökér által felvett vizet és ionokat a farész szállítja a lomblevelek irányába, míg a kész szerves anyagokat a lomblevelekből a háncsrész juttatja az élő sejtekhez. A farész felépítésében több eltérő sejttípus vesz részt. A faparenchima élő sejtekből áll, ezek megnyúlt kis átmérőjű vízszállító sejtek. Az egymás felett elhelyezkedő végeik ferdén lemetszettek, így a nagyobb érintkező felületek gyorsabbá teszik a víz szállítását. A faparenchimasejtek között nagyobb átmérőjű, vastagabb falú elhalt vízszállító sejtek találhatók. Egymáshoz kapcsolódó végeiken a sejtfal lyukacsos, így könnyen áthaladhat rajtuk az áramló víz. A harasztok és a nyitvatermők farésze ebből a két szállítószöveti sejttípusból áll. A zárvatermőknél a vízszállító sejtek továbbfejlődése következtében vízszállító csövek is találhatók. Ezek átmérője még nagyobb, a vízszállító sejtekhez hasonlóan élettelenek, a köztes sejtfalak megszűnése révén egységes, összefüggő csőrendszer alakul ki, amely az igen gyors vízszállítást biztosítja. 

A kész szerves tápanyagot a háncsrész szállítja el a keletkezés helyéről és juttatja el minden élő sejthez a növényben. A háncsrész valamennyi sejttípusa élő, plazmában dús megnyúlt sejt. A háncsparenchima – amit kísérősejtnek is neveznek – kis átmérőjű és vékony falú. A rostasejtek fala vastagabb, hosszabbak is és az átmérőjük is nagyobb. Nevük arra utal, hogy az egymás felett elhelyezkedő rostasejtek érintkező sejtfalai lyukacsosak, a lyukakon keresztül plazmakapcsolat van a sejtek között, és ez teszi lehetővé a nagy molekulájú anyagok átjutását a sejtfalon. A leggyorsabb szervesanyag-szállítást a legnagyobb átmérőjű rostacsövek valósítják meg. 

A szállítószövetek elemei csak ritkán fordulnak elő önmagukban, rendszerint szállítónyalábokat alkotnak. A szállítónyalábok fa- és háncsrésze között osztódószövet, kambium is lehet. 

A növény felépítésében mindaz, ami nem bőr- és szállítószövet, az alapszövet. A növényi test alapállományát adja, amelyet bőrszövet zár körül, és amelybe a szállítószövetek ágyazódnak be. Működésük alapján csoportosíthatjuk: táplálékkészítő-, raktározó-, víztartó-, átszellőzető-, mechanikai- és kiválasztó és váladéktartó alapszövetre. 

A táplálékkészítő (asszimiláló) alapszövet sejtjei zöld színtestekben gazdagok, bennük folyik a fotoszintézis a szerves anyag felépítése. A zöld lomblevelek fő tömegét ez az alapszövet adja. Sejtjei illeszkedhetnek szorosan vagy lazán, sejtközötti járatokkal tagoltan. 

A raktározó alapszövet főleg fénytől elzárt növényi részekben, magvakban, gyökerekben, föld alatti szárban található. Különböző tápanyagokat, keményítőt, olajat stb. raktároz.

A víztartó alapszövet a száraz környezetben élő pozsgás növények jellemző alapszövete. A növények szárában és levelében egyaránt kialakul. A sejtek vékony falúak, kevés plazmát tartalmaznak azonban jókora vízmegkötő nyálkával telt üreg található bennük. A felvett vizet ezekben az üregekben tárolják.

Az átszellőztető alapszövet a mocsaras, nedves talajon élő fák gyökereinek, víz alá merülő, lebegő részeinek jellemző szövettípusa. Sejtközötti járatokban gazdag alapszövet, amely segíti a gázcsere folyamatát a levegőtől elzárt szervekben, és segíti fenntartani a hajtást a vízben. 

A mechanikai alapszövetek a hajtás szilárdítását végzik. Állhatnak apró, megvastagodott falú élő sejtekből vagy hosszan megnyúlt növényi rostokból. A növények fizikai hatásokkal szembeni ellenállását – főleg a sokéves növényeknél – az alapszövetek helyett az elhalt szállítószöveti elemek biztosítják.

A kiválaszó és váladéktartó alapszövet az anyagcsere folyamán feleslegesé váló végtermékeket választja ki és különíti el. Ezeknek azonban csak egy részét távolítja el a növény, másik részét közömbösített formában megőrzi. Tejszerű folyadékot tartalmaznak a kutyatejfélék, nitrogénben gazdag végterméket – alkaloidokat – tárolnak egyes burgonyafélék, a csattanó maszlag, a beléndek vagy a nadragulya. Az alkaloidok erős mérgek, egyben gyógyászati alapanyagok is.

 

1.1.2 A növényi szervek

 

A hajtásos növények szövetei szerveket képeznek. Valamennyi hajtásos növény jellemző önfenntartó szerve a gyökér és a hajtás. A hajtás leveles szár.

A gyökér rögzíti a növényt, és felveszi a talajból a vizet és a vízben oldott ionokat. Csúcsi része osztódó szövetből álló osztódási zónát képez, ezt tenyészőkúpnak is nevezzük, amit gyökérsüveg borít. Ez egyrészt védi az alatta lévő sejteket, másrész külső részének elnyálkásodásával elősegíti a gyökérnek a talajba történő előrenyomulását. Az osztódási zóna felfelé a megnyúlási zónában folytatódik. A gyökér hosszirányú növekedése itt a legerőteljesebb. A megnyúlási zóna felett a felszívódási zóna következik. A felszívódási zóna bőrszövetének gyökérszőrei végzik a felszívást. A felvett anyagokat a szállítási zóna sejtjei veszik át, és a szállítónyalábjaikban továbbítják a lomblevelek felé.

A gyökerek összessége a gyökérzet. A gyökérzet lehet mellékgyökérzet, amelyben a gyökerek egyforma fejlettségűek. Ha a gyökérzet egy erőteljes főgyökérből és a belőle induló oldalgyökerekből tevődik össze, főgyökérzetről beszélünk. A mellékgyökerek és az oldalgyökerek vékony elágazódásai a hajszálgyökerek.

A gyökérrendszer kiterjedése a növényfajoktól és a talaj minőségétől függ. A szőlő gyökere 10-15 méter mélységig is lehatol, a pázsitfűfélék gyökérzete pedig több négyzetméternyi talajfelületet is behálózhat. A tök összgyökérzetének hossza a 20 km-t is elérhetik. 

Számos növénynél a gyökerek az alapfunkciókon kívül egyéb feladatok ellátására módosultak. A raktározó karógyökerek (pl. sárgarépa, petrezselyem stb.), a dália gyökérgumói alapszöveteikben tartalék tápanyagokat halmoznak fel. A mocsárciprus talajból kiemelkedő légzőgyökerei a gyökér szöveteinek gázcseréjét segítik.

A hajtás fiatalkori alakja a rügy. Kívülről általában rügypikkelyek védik. Ha a rügypikkelyek hiányoznak, a rügy csupasz, mint az ostorménfa esetében. A rügy tengelyből és ráboruló levélkezdeményekből áll. A levélkezdemények eredése a tengelyről a levélcsomó. Két csomó közötti távolság a szártag. A rügy levélkezdeményei egészen közel erednek egymáshoz, így a rügy rövid szártagú hajtás.

Elhelyezkedése szerint a rügy lehet csúcsrügy, ha a hajtás csúcsán keletkezik, oldalrügy, ha a hajtás oldalán, hónaljrügy, ha a levelek tövénél alakul ki. Minősége szerint hajtásrügyet, termőrügyet és vegyes rügyet különböztetünk meg. A hajtásrügyből a leveles szár, a termőrügyből virág fejlődik. A vegyes rügy leveleket és virágot is együttesen alakít ki. Rejtett rügyek az alvórügyek, amik csak a valódi rügyek károsodása esetén hajtanak ki.

A szár a hajtás tengelye. A növény vázát képezi, meghatározza alakját, a benne futó szállítónyalábok révén biztosítja, hogy a gyökér által felvett anyagok a lomblevelekbe jussanak, és a kész szerves anyag eljusson a növény sejtjeihez. A szöveti felépítése meghatározza a szár típusát.

A szár két altípusát ismerjük, a fásszárat és a lágyszárat. A fásszár az evolúció során előbb jelent meg. Az éveken át fejlődő növényekre jellemző. Kívülről héjréteg borítja. Belső részének felépítésében az alapszövetek jelentős szerepet nem játszanak.

Fő tömegét a már nem funkcionáló szállítószöveti elemek adják. El nem ágazó törzse elágazó hajtásrendszert, a koronát viseli. Ha a törzs magas, fáról, ha a hajtásrendszer közvetlenül a talaj felszíne felett ágazik el, cserjéről beszélünk. A korona oldalhajtásai közül három évnél idősebb az ág, kétéves a gally, az azévi pedig a vessző. A fásszár egyik formája a pálmatörzs, amely egyenletes vastagságú, nem ágazik el, oldalán a lehullott lomblevelek nyomai láthatók.

A lágyszár egy vagy két évig él. Kívülről bőrszövet fedi, alatta alapszövetbe ágyazódva futnak a szállítónyalábok. A szállítónyalábok a szár keresztmetszeti képét vizsgálva elhelyezkedhetnek szórtan vagy körkörösen. 

A lágyszár többféle típusát különbözetjük meg. A dudvaszár egy vagy két éven át fejlődhet. Szállítónyalábjai szórtan is és körkörösen is elhelyezkedhetnek.

Tulajdonságait a szár alapszövetének jellege adja meg. Ha sok mechanikai alapszövetet tartalmaz, kemény, rugalmas, ha keveset vagy egyáltalán nem, a szár tartását csak a felvett víz mennyisége befolyásolja.

A szalmaszár egyéves. Szállítónyalábjai szórt állásúak. Belső alapszövete szétszakadozik, így a szár üreges, csőszerű lesz. Egyes fajok alapszövetének külső része sok fásodó mechanikai alapszövetet tartalmaz.

A pálkaszár olyan lágyszár, amelynek tövén a levelek egymáshoz egészen közel erednek, majd a szár utolsó levele feletti szakasz megnyúlik, levéltelen. Alapszövete főleg átszellőztető alapszövetből áll, ebben futnak szórt állású szállítónyalábjai.

A tőkocsány levéltelen, elágazásmentes, virágban végződő szár. Benne a szállítónyalábok szórtan vagy körkörösen is elhelyezkedhetnek.

 

1.2 A harasztok törzse

 

A harasztok a földtörténeti ókorban, a szilurban jelentek meg, és a mintegy ötvenmillió évig tartó devon időszak folyamán meghódították a szárazföld különböző élettereit. Őseik a mohákhoz hasonlóan a vízparton élő, a vízi életmódtól részben már elszakadó zöldmoszatok voltak. Gyors fejlődésükben a kedvező körülmények meghatározó szerepet játszottak. A kontinensek nagy része ekkor még trópusi klímájú területre esett. A +magas átlaghőmérséklet, a sok napsütés, bő csapadék kedvezett a szárazföldet meghódító növények számára. A fajokban gazdag vízinövényzet először a lápokban, mocsarakban telepedett meg. Itt viszont csak azok a növények voltak képesek elszaporodni, amelyek alkalmazkodtak a szárazra kerülés körülményeihez. Először 10-20 centiméteres primitív ősharasztok telepedtek meg a szárazulatokon, amelyek kezdetleges szárukban képesek voltak a vizet magasabbra szállítani. A fennmaradásban előnyt jelentett a szilárdító elemek kialakulása, valamint a víz megőrzésének képessége, azaz a párologtatás szabályozása. Néhány millió év alatt a mocsári és az egyre inkább szárazföldi növényzet továbbfejlődött. A vízszállító elemek kialakulása, majd az egyre differenciáltabb és nagyobb felületű levélzet létrejötte a testméretek növekedését eredményezte. A karbonkor növényvilágát a 20-30 méterre megnövő ősharasztok jellemezték. A pikkelyfák törzse a másfél méter átmérőt is elérte, többszörösen villásan elágazó koronájuk 20 méterre emelkedett a mocsaras talaj felszíne fölé. A pecsétfák kevéssé elágazó törzse méteres levelekből álló üstökös lombkoronát viselt. Ezek a hatalmas ősharasztok a perm időszakban kihaltak. A lápok elpusztult növényzete a víz alatt nem tudott elkorhadni, tőzeg lett belőle, majd a későbbi rétegek nyomására kőszénné alakult.

A ma élő harasztokat három osztályba soroljuk, amelyek az ősi harasztok három fejlődési irányvonalát képviselik. Egyedfejlődésük megegyező. A talajra hulló spórából kicsiny, lemezes előtelep fejlődik. Az előtelepen jönnek létre az ivarszervek. A női ivarszervekben keletkező egyetlen petesejt kémiai ingerek hatására az előtelepet borító vízcseppben, ostoros mozgással keresik fel a hímivarsejtek, majd közülük egy megtermékenyíti. Az egyesülésükből létrejött zigóta gyors fejlődésnek indul, és belőle alakul ki a harasztnövény. A harasztok leveleiken hozzák létre ivartalan szaporító sejtjeiket, a spórákat, amelyek a talajra jutva fejlődésnek indulnak. A harasztok egyedfejlődése így más, mint a moháké. A haraszt itt az ivaros szakaszban fejletlen, apró, és az ivartalan, spóratermő szakaszban válik fotoszintézist végző, fejlett növénnyé. Az ősi zöldmoszatokból kettéágazó fejlődésmenetéből a harasztok fejlődésmenete bizonyult kedvezőbbnek a szárazföldi viszonyok között., mert amíg a mohák evolúciója megrekedt, az ivaros és ivartalan életciklus harasztokra jellemző életformája képes volt továbbfejlődni, végleg elszakadni a víztől, és eljutni a virágos növények kialakulásáig.

A korpafüvek osztályába villásan elágazó hajtásrendszerű, ősi szerveződésű harasztok tartoznak. A ma élő fajaik mintegy 250 millió évvel ezelőtt alakultak ki, és változatlan formában tenyésznek ma is. Joggal tekinthetjük őket „élő kövületeknek”. Leveleik aprók, spóráikat a hajtáscsúcson kialakuló spóratermő leveleik tövében hozzák létre. Magas hegyvidékeink savanyú talajú erdeiben él a védett kapcsos korpafű.

A zsurlók osztályának képviselőire örvös elágazású hajtások jellemzőek. Leveleik aprók, pikkelyszerűek, a fotoszintézis a hajtások szárában zajlik. Legismertebb fajuk a mezei zsurló, amely tavasszal barna színű, klorofillt nem tartalmazó spóratermő hajtást fejleszt, és zöld színű meddő hajtásai csak később jelennek meg.

A harasztok legfejlettebb osztálya a páfrányok. Föld feletti törzsön vagy föld alatti hajtásrendszerükből hozzák nagyméretű, erősen tagolt lombleveleiket. Spóráikat a fajok nagy része a levél fonákán lévő spóratermő tokokban érleli. Az erdei pajzsika a nedves, árnyékos erdő páfránya. Mészkőszurdokokban él a tagolatlan levelű védett a gímpáfrány. A sziklalakó páfrányok a mohákat és zuzmókat követve a sekély talajú kőzeteken is képesek megtelepedni. Az édesgyökerű páfrányok és az aranyos fodorka árnyas sziklákon él. A trópusokon élő páfrányfajok között fatermetűek is akadnak.

 

1.3 A virágos növények

 

A mohák és a harasztok ivaros szaporodása még nedves környezetet igényel. Szárazabb területeken való elterjedésüket akadályozta az előtelep kiszáradásának, és így a megtermékenyítés elmaradásának a veszélye. Az egyedfejlődésnek a víztől mint közegtől való teljes elszakadása a virág kialakulásával valósult meg.

Az ősharasztok kezdetben egyforma spórákat termeltek, és a kialakuló előtelepen hím-és női ivarszervek egyaránt létrejöttek. Egyik fejlődési irányukban azonban olyan ősharasztok is megjelentek, amelyek kétféle, kisméretű (mikro-) és nagyméretű (makro-) spórát termelnek. A kétféle spórából kétféle előtelep fejlődött. A makrospórából női ivarszervet fejlesztő, a mikrospórából hímivarszerveket fejlesztő előtelep alakult ki, további fejlődésük azonban a harasztokra jellemző módon ment végbe. Evolúciós szempontból minőségi előrelépést jelentett a devon időszakban megjelenő ősi magvaspáfrányok fejlődésmenetében az az újdonság, hogy a spóratermő levélen kialakuló makrospóra nem hagyta el a haraszt levelét, hanem magán az anyanövényen hozta létre kicsiny előtelepét, majd női ivarszervét. A megtermékenyítés úgy valósult meg, hogy a szokatlanul nagy számban termelődő mikrospórák a szél segítségével jutottak el a női előtelepre, és csak odakerülésük után indultak fejlődésnek. Néhány sejtből álló előtelepet, majd ugyancsak erősen lecsökkent számú sejtből álló hímivarszervet fejlesztettek. Az ebben keletkező hímivarsejtek közvetlenül a petesejthez juthattak, nem volt szükség a víz közvetítő szerepére. A magvaspáfrányok a jura időszakban kihaltak, továbbfejlődött utódaikban a mikrospórát termelő levelek átalakultak porzókká, a makrospórát termelő levelek termőkké, az előtelepek és az ivarszervek néhány sejtre redukálódtak. Kialakult a virág. 

A virág módosult levelekből álló, korlátolt növekedésű, rövid szártagú szaporító hajtás.

A virág tengelye megnyúlt, alsó része a kocsány. A kocsány kiszélesedő része a vacok. Kívülről a virágot takarólevelek óvják. A külső takarólevél-együttes a csésze, amely csészelevelekből áll. A belső takarólevél-együttes a párta, amely sziromlevelekből áll. A csészelevelek rendszerint zöldek, a sziromlevelek színesek.  Ha a csésze-és sziromlevelek egyformák, lepelről beszélünk. A virág porzó-és termőtáját az ugyancsak levéleredetű porzók és termők képezik. A porzók porzószárból, és a hozzájuk kapcsolódó portokokból állnak. A termő részei a bibe és a magház. A bibe bibepárnája bibeszálon keresztül áll kapcsolatban a magházzal. Ha a termő a vackon ül, a virág a felsőállású. Ha félig a vacokba süllyedt, középső állású, ha teljesen a vacokba van süllyedve, alsóállású.

A porzó evolúciós szempontból a mikrospórát termelő levélnek, a termő pedig a makrospórát termelő levélnek felel meg. A portokban levő portokzsákok a mikrospóra tokjai. A termőben levő magkezdemény pedig a makrospóra tokjának felel meg. A pollenzsákokból kiszabaduló pollen a mikrospóra, a magkezdeményt képező embriózsák kiindulási sejtje pedig a makrospóra. A megporzás során a bibére kerülő minden virágporszem két sejtből áll. Az egyik sejt a vegetatív sejt, az egyetlen sejtre redukálódott hímjellegű előtelep, a másik sejt, a generatív sejt az ugyancsak egyetlen sejtből álló hímivarszervnek felel meg. A vegetatív sejtek a bibeszál laza szövetét elbontják, a generatív sejtek pedig az így keletkezett tömlőn keresztül levándorolnak az embriózsák felé. Vándorlásuk közben kettéosztódnak (a hímivarszerv két hímivarsejtet hoz létre), amelyek végrehajtják a virágos növényekre jellemző kettős megtermékenyítést. A kifejlődött embriózsák hét sejtből áll. Ezek a női jellegű előtelepeknek és a női ivarszervnek felelnek meg, valamint az ivarszerv által termelt petesejtet foglalják magukba. A magházban lehet sok magkezdemény, és így sok embriózsák is.

A kettős megtermékenyítés során az egyik hímivarsejt a petesejtet, a másik hímivarsejt az embriózsák központi sejtmagját termékenyítik meg. 

A virág részei, mind a takarólevelek, mind az ivarlevelek változatos formájúak lehetnek, összenőhetnek, egyesek elcsökevényesedhetnek stb.

A virágok járulékos részei a nektáriumok, melyek apró kehelyszerű képződmények a termőlevelek alapjánál vagy közöttük, a vackon. A nektáriumokban összegyűlő édes nedv a háncsrészek szállítóelemeiből származik. Jelentőségük a megporzást végző rovarok odacsalogatásában van.

A virágok egy része kétivarú, vagyis ugyanabban a virágban mind a porzó, mind a termő megtalálható. Az egyivarú virágokban vagy csak a porzó, vagy csak a termő alakul ki. Ha mindkétféle egyivarú virág minden egyedre jellemző, a növény egylaki. Ha külön növényen találjuk a porzós és külön növényen a termős virágot, a növény kétlaki. 

A virágos növények jelentős részénél a virágok nem magányosak, hanem többesével, szabályos elrendeződésben helyezkednek el. Ez a virágzat. A virágzat fejlődéstörténeti szempontból előrelépést jelent a magános virággal szemben. Ha a virágzati tengely nem ágazik el, a virágzat egyszerű, ha elágazik, összetett. A virágzatok két alaptípusa a fürtös- és a bogasvirágzat. A fürtösvirágzatban az egyes virágok tengelyei a virágzati főtengelyt nem növik túl, a bogasvirágzat esetén túlnövik. A fürtösvirágzat elterjedtebb típusai a füzér- (ilyen a mogyoró barkája), a sátor- (például a koloncos legyezőfű virágzata), az ernyős- (pl.: a húsos som esetében), a fürt- (pl.: a fürtös gyöngyike) és a fészekvirágzat (pl.: a réti margitvirág). A bogasvirágzatok közül az álernyő (pl. fehér mécsvirág) és a bogernyő (pl. farkas kutyatej) gyakori. Az egyes típusok közül több forma (ismételten elágazó tengelyeivel) összetett virágzatot is kialakíthat. Ilyen az összetett ernyősvirágzat (pl. a kapor) esetében.

 

1.3.1 A mag és a termés

 

A megtermékenyítést követően a zigótából gyors osztódással és differenciálódással fejlődik ki a csíra, amely a gyökérrendszert kialakító gyököcskére, egy vagy több sziklevélre és a hajtásrendszert létrehozó rügyecskére tagolódik. A megtermékenyített központi sejtből pedig a mag tápláló szövete képződik. A csíra, a tápszövet és a magkezdemény burkából kialakuló maghéj együttesen a magot képezi. A mag a termésben érik meg. A termés egyrészt védi a magot, másrészt elősegíti a növény elterjedését a víz, a szél vagy az állatok közvetítésével. A termések sokfélék lehetnek, az egyes családokra, nemzetségekre jellemzőek. 

Ha a termés kialakításában csak a termő vesz részt, a termés valódi. Ha a termőn kívül valamelyik másik virágrész is részt vesz a kialakításában, áltermésről beszélünk. A valódi termések száraz és húsos termésekre oszthatók. A száraz termések éretten víztartalmuk nagy részét elvesztik, kiszáradnak, a húsos termések termésfalának alapszövete viszont sejtnedvekben gazdaggá válik az érés folyamán. 

A száraz termések felnyílók vagy fel nem nyílók lehetnek. A felnyíló termések kiszáradva szétnyílnak, és a magvakat szétszórják. Ilyen a szarkaláb tüszőtermése, a lucerna hüvelytermése, a mustár becőtermése. A pásztortáska becőtermése, a csattanó maszlag toktermése. Éretten nem nyílik fel a gabonafélék szemtermése, a napraforgó kaszattermése, a kapor ikerkaszattermése, a kocsányos tölgy makktermése vagy a mezei zsálya apró makkocskája. Szél útján terjedő, nem felnyíló száraz termés a szil és a virágos kőris lependéke, a juharfajok ikerlependék-termése is. 

A húsos termések közül a bogyótermés esetében a termésfal alapszövete lédússá válik az érés során. Bogyótermése van az egresnek, ribizlinek, szőlőnek, paradicsomnak. A dinnye, a tök kabaktermésében a sejtnedvben gazdag alapszövet a termésfalon kívül, a magvak között is megtalálható. A csonthéjas termések külső fala vékony, bőrszerű, középső rétege nedvdús alapszövetben gazdag, belső fala pedig megkeményedik, ez óvja a magot. Csonthéjas termése van a kökénynek, az őszibaracknak stb.

Az áltermések közül az almatermés úgy jön létre, hogy az elhúsosodó vacok körbenövi az alsó állású magházat. A csipkebogyó-áltermésben az apró aszmagtermések a vacokba süllyednek. A szamócatermésnél az aszmagtermések a kúp alakú húsos vackon ülnek. Az eperfa termésében a makkocskaterméseket az elhúsosodó lepelleveleket fogják közre.

 

1.4 A zárvatermők törzse

 

Megjelenésük a jura korszak végére tehető. Hamarosan az egész Földet meghódították, kiszorítva a nyitvatermőket. A kréta időszak második felére mind északi, mind déli féltekét birtokba vették, és igen nagy változékonyságot mutattak az egyes élőhelyeken. Gyors elterjedésük és fajgazdagságuk annak köszönhető, hogy szaporodásuk a fejlődés eddigi legmagasabb fokára jutott. A magkezdemények a termőlevelek széleinek összenövésével keletkező zárt magházban fejlődnek, így fokozott védelemben részesülnek. A szélmegporzás mellett a rovarmegporzás kap nagy jelentőséget. A megporzás és a megtermékenyítés közötti idő egészen lerövidül. A megtermékenyítést követően pedig a termőből termés alakul ki, amelyekben a magvak védve vannak nemcsak a kiszáradástól, de más káros hatásoktól is. Vízszállító rendszerük is tökéletesedik: a vízszállító csövek megjelenése a gyors vízszállítást, a párologtatás tökéletességét eredményezi. A zárvatermők ma élő különböző csoportjaiban is megfigyelhetők az ősibb és az ezekből levezethető fejlettebb sajátosságok. A fásszárral szemben fejlettebb a lágyszár, az átellenes vagy örvös levélállás fejlettebb a szórt levélállásnál. A magános virággal szemben a rovarmegporzás szempontjából sokkal előnyösebb a nagyszámú és feltűnő virágzatok megjelenése. Ezek sokszor nagyméretű, magános virágra emlékeztetnek. Az egyes virágokon belül a virágrészek körkörös elhelyezkedése fejlettebb a nyitvatermőkre is jellemző spirális elhelyezkedésnél. A szabad csésze- és sziromlevelek fejlettebb formában többé- kevésbé összenőnek, a sugaras virág fokozatosan kétoldalian szimmetrikus virággá válik, az egyes virágrészek száma pedig csökkenést mutat. Evolúciójuk még a jura időszak folyamán két nagy fejlődési vonalra különölt el. Az őszárvatermőkből levezethető kétszikűekre, és a tavirózsafélék ősein keresztül kialakuló egyszikűekre. Alapvető különbség a csírázó növény szikleveleinek számában van. Ez a két párhuzamosan fejlődő csoport a mai rendszerek két zárvatermő osztályát képezi.

 

1.4.1 A kétszikűek osztálya

A magjuk két sziklevelet tartalmaz, amelyeknek fontos szerepük van a tápanyag raktározásában. Gyökérzetük főgyökérrendszer. Száruk rendszerint elágazó fásszár vagy lágyszár. A szár keresztmetszeti képében a szállítónyalábok szabályos körben helyezkednek el. Lombleveleik levélalappal kapcsolódnak a szárhoz, amelyek levélnyélben folytatódnak, és levéllemezzé szélesednek. A levélnek csak a fonákán találhatók gázcserenyílások. A virág többnyire öt vagy négy körben elhelyezkedő virágrészekből áll, a takarólevelek általában csészére és pártára különülnek. A virágtagok száma is általában öt vagy négy, illetve ezek többszörösen. A kétszikűek osztályának fejlődéstörténetileg összetartozó családjai a kétszikűek alosztályaiba sorolható. A boglárkafélék alosztályára még nagyon sok ősi vonás jellemző. A szabadon álló takarólevelek több családban nem különülnek el élesen, zöldek, lomblevelekre emlékeztetnek. A porzók száma sok, a termőlevelek is csak részben nőttek össze. Az ide tartozó hunyorfélék családjának képviselői a mocsári gólyahír és a vetési szarkaláb. Felső állású magházaikból tüszőtermés keletkezik. A boglárkafélék családjának tagjai közül számos faj előremutató sajátosságokkal rendelkezik, mások még ősi jegyeket hordoznak. A vetési boglárka kettős virágtakarója előremutató, nagyszámú, spirális elhelyezkedésű porzói ősi sajátosságok. Ide tartozik a védett tavaszi hérics is. Felső állású magházaikból aszmagtermések fejlődnek. A tündérrózsafélék családjának őseiből vált ki az egyszikűek osztályának fejlődési iránya. Ide tartozik a fehér tündérrózsa. A rózsafélék alosztálya a boglárkafélék alosztályával párhuzamosan fejlődött. A legősibb vonásokat a rózsafélék családja mutatja. Szabad szirmú, kétkörös, öttagú virágtakaró a jellemző. A porzók száma ennek a többszöröse. Ide tartozik a gyepűrózsa, az ezüstös pimpó, az erdei szamóca. Számos gyümölcsfánk is ennek a családnak a képviselője. A cseresznye, barack, szilva termése csonthéjas, míg az alsó állású magházból sokféle áltermés kialakulhat (almatermés, csipkebogyó- áltermés stb.). A fejlettebb családokra a szirmok részletes vagy teljes összeforradása jellemző. A burgonyafélék családjának virága sugaras szimmetriájú, szirmaik a tövükön összenőttek. A termés lehet tok vagy bogyó. Ide sorolhatjuk a csattanó maszlagot, a paradicsomot stb. Az ernyősvirágzatúak családjában az apró virágok ernyő virágzatokba tömörülnek. Alsó állású termőjük, csökevényes csészeleveleik, öt porzójuk jelenti a fejlődést. Termésük ikerkaszat. Az ide tartozó növények illóolajokban gazdagok. Jellegzetes képviselőik a kömény, a kapor, a petrezselyem stb. A rovarok általi megporzáshoz való fokozatos alkalmazkodást tükrözi a kétoldalian szimmetrikus virágok kialakulása. A hüvelyesek családja a rózsafélékhez áll közelebb. A hüvelyesek öt csészelevele összeforr, öt sziromlevele közül kettő összenő. Tíz porzójukból kilenc ugyancsak összeforradt. Termésük egy termőlevélből álló, felső állású magházból kialakuló hüvelytermés. Az ajakosok kétoldalian részarányos virága felső és alsó ajakra különül. A porzók száma már csak négy. Felső állású magházukból kialakuló termésük makkocska. A mezei zsálya mezők, löszpusztarétek, útszegélyek jellemző virága. A harmadik fejlődési irányvonalban az ősi boglárkafélékhez a keresztesvirágúak családja áll közel. Négy szabadon álló csésze- és sziromlevélből áll virágtakarójuk, hat porzójuk van. Két termőlevélből összenőtt felső állású magházukból becő- vagy becőketermés érik. Jellemző képviselőik a retek, a káposztafélék, a vadrepce. Ezt az evolúciós vonalat követik a kankalinfélék és az ibolyafélék családja is. A kankalinfélék szirma összenőtt, felső állású magházukból toktermés lesz. Áprilisban nyílik a tavaszi kankalin. Az ibolyafélék öttagú virága kétoldalian részarányos. A család gyakori képviselője az illatos ibolya. A fejlődés csúcsát ebben az irányban a fészekvirágzatúak jelentik. Jellemzőjük a fészektányérrá szélesedett vacok és az ezen ülő apró virágok. A nagyszámú virágokból álló virágzat igen előnyös a rovarmegporzás szempontjából. Az öttagú virágok kétfélék lehetnek. Vagy sugaras szimmetriájú csővé nőnek össze, ezeket csövesvirágoknak nevezzük, vagy kétoldalian részarányos, összenőtt szirmú nyelvesvirágot képeznek. A csészelevelek szőrszerű szálacskákká csökevényesedtek. Egyes fészkesvirágzatokban mindkét virágtípus megtalálható, így a napraforgó vagy a réti margitvirág virágzatában. Másokra csak a csöves- vagy csak a nyelvesvirágok kialakulása a jellemző, így a pongyola pitypang esetében. Alsó állású magházuk kaszatterméssé alakul. A zárvatermők evolúciójának negyedik irányvonalában az ősi boglárkafélék a szegfüvek családja áll közel. Virágaik öttagúak, a takarólevelek két körben helyezkednek el, ezen belül egy vagy két körben tíz szabadon álló porzó található, majd a kettő- öt termőlevélből összenőtt termő következik. Felső állású magházuk tokterméssé alakul. Sok útszéli és szántóföldi gyomnövényünk tartozik ide, a tyúkhúr, a konkoly és a fehér mécsvirág. A fejlettebb családok a virágtakaró további redukciójával fokozatosan újra a szélmegporzásra tértek vissza. Ennek megfelelően módosult a virágszerkezet is. A virágok egyivarúak lesznek, és a nagyszámú porzós és termős virágok tömött virágzatokat alkotnak. A nyírfafélék családjára az egyivarú barkavirágzat a jellemző. A bükkfafélék családjára a magányos, esetleg kettesével, hármasával álló termősvirágok és a tömött füzérvirágzatú porzós virágok a jellemzőek. A nyírfafélék képviselője a nyírfa, a bükkfafélékhez tartoznak erdőalkotó fáink, mint pl. a bükk, a kocsányos tölgy, a csertölgy, a szelídgesztenye stb.

 

1.4.2 Az egyszikűek osztálya

Az egyszikűek osztályába sorolt növények közös jellemzője, hogy magjuk egy sziklevéllel csírázik. A kifejlett növények gyökérzete bojtos gyökérzet. Nagy többségüknek a szára lágyszár, amelynek keresztmetszeti képében a szállítónyalábok elhelyezkedése szórt. Lombleveleik levélhüvelyen keresztül csatlakoznak a szárhoz. Többségükre jellemző, hogy a levelek erezete párhuzamos erezet, gázcserenyílások a színen és a fonákon egyaránt találhatók. A virágtakaró levelek egyneműek, lepelt alkotnak. A virágtagok száma három, esetleg ezek többszöröse. A tavaszirózsákkal közös ősből a krétai időszakban, a vízi, mocsári környezetben fejlődtek ki a mai vízililiomok alosztályába tartozó növények, amelyek mai képviselői is sok boglárkaféle jelleget őriznek. Leveleik a kétszikűekre emlékeztetnek, a virágtakaró levele csésze- és sziromlevélre különülnek, de a virágok már háromtagúak. A porzó és a termőtáj levelei spirális elhelyezkedésűek. Az egyszikűek legváltozatosabb rendjeit a liliomfélék alosztálya foglalja össze. A különböző irányokba történő fejlődés az alosztályon belül jól nyomon követhető. A rovarmegporzás vonalán kialakuló fajokra az öt körben elhelyezkedő háromtagú virágok vagy virágzatok válnak jellemzővé, amelyek a kétoldali szimmetriáig is eljutnak. A liliomfélék családjára az élénk színű, két körben álló három- három tagú lepel, a hat porzó és három termőlevélből kialakult termő a jellemző. Ide tartozó fajok a védett turbánliliom, az őszi kikerics. Az orvosi salamonpecsét, a gyöngyvirág összenőtt lepelleveleik előremutató sajátosságok. A termő a családban felső állású, a termés tok vagy bogyó. Az amarilliszfélék és a nősziromfélék családjában a magház alsó állásúvá válik, a rovarmegporzást hatalmas, színpompás takarólevelek segítik. A kikeleti hóvirág és a törpe nőszirom a családok elterjedt fajai. Ennek a fejlődési irányvonalnak a csúcsán a rovarmegporzáshoz szélsőségesen alkalmazkodott, kétoldalian szimmetrikus virágú orchideafélék állnak. Hazai orchideáink közül viszonylag gyakori a kis agárkosbor. A bangók virágai rovarokat utánoznak. Valamennyi fajuk a kipusztulás szélére sodródott hazánkban, fokozottan védettek. A szélmegporzásra áttért családok fejlődési irányvonalából legjelentősebb a pázsitfűfélék családja. Fontos gabonanövények tartoznak ide. Viráguk leegyszerűsödött. Takaróleveleik maradványa három apró pikkelylevél. A három porzót és a termőt két fellevél, a külső és a belső toklász veszi körül. Termőjükből szemtermés lesz. Az egyszerű virágok kettesével- hármasával kis virágzati egységgé – kalászka – csoportosulnak, amelyeket szintén két fellevél, a pelyvalevelek fogják közre. Ezekből épül fel a pázsitfűfélék összetett virágzata, amely lehet kalász vagy buga. Legelterjedtebb hazai fajaik pl. a tarackbúza, a réti ecsetpázsit, a réti csenkesz. Erősen megritkultak a védett árvalányhajfélék. Az egyszikűek harmadik alosztálya a torzsavirágzatúak fejlődési irányvonala. Ezekre a virágzat teljes leegyszerűsödése a jellemző. Az apró virágok torzsavirágzatba tömörülnek, amelyet gyakran egy buroklevél oltalmaz. Hazai képviselőik az árnyas erdőkben tavasszal virító kontyvirág és a gyékényfajok. Ide tartoznak a pálmafélék is. 

 

2. Az eukarióta többsejtű állatok

 

2.1 Álszövetes állatok

Felépítésükben eltérő működésű sejtek vesznek részt, azonban igazi szöveteket ezek a sejtek még nem alkotnak. Ma csupán egyetlen állattörzs képviseli ezt a csoportot, amely azonban az evolúció korai időszakában, a földtörténeti ókor végén, a fejlődés alacsony fokán megrekedt.

 

2.1.1 A szivacsok törzse

A szivacsok édes és sós vizekben élnek. Helyhez kötött életmódot folytatnak. Külső sejtrétegük pórusokban gazdag, ezeken keresztül állandóan víz áramlik az űrbelükbe. A belső sejtréteget galléros-ostoros sejtek képezik, amelyek ostoruk csapkodásával kihajtják a beáramló vizet az űrbél nyílásán, miközben kiszűrik belőle a táplálékul szolgáló szerves törmeléket. A két sejtréteg közötti kocsonyás alapállományban a gyökérlábúakra emlékeztető sejtek mozognak állábaik segítségével, ezek juttatják el a táplálékot valamennyi sejthez. Ebben az alapállományban találjuk az ivarsejteket is. Hímnősek, szaporodásuk nagyobbrészt azonban ivartalan úton történik. Az alapállományba szervetlen sók (mész, szilikátok), vagy szerves vegyületek rakódhatnak le, amelyek a telepek szilárd vázát biztosítják. Hazai vizeinkben gyakori a tavi szivacs.

 

2.2 Szövetes állatok

A fejlődés során a bélcsíraállapot két sejtürege eltávolodott egymástól. Az endoderma és az ektoderma között egy üreg alakult ki, az elsődleges testüreg. Ezt a testüreget hamarosan egy harmadik, középső csíralemez töltötte ki, a mezoderma. A mezoderma két rétegben fejlődött, egyik sejtrétege az endoderma, másik sejtrétege az ektoderma rétegéhez simult, így a mezoderma két rétege között egy újabb üreg, a másodlagos testüreg jött létre. A másodlagos testüreget tehát a mezoderma sejtjei bélelik. A többsejtű szövetes eukarióta állatok szövetei és szervei fejlődéstanilag a három csíralemezből származnak. A ma élő állatok nagy többsége ezen a szerveződési szinten áll. 

 

2.3 Az állati szövetek

Az állati szövetek a növényi szövetekhez hasonlóan meghatározott működésű, bizonyos funkciók ellátására differenciálódott sejtek rendszere. Felépítésükre jellemző, hogy sejtekből és sejtek közötti állományból állnak. A sejtek közötti állomány sokféle lehet, mennyisége változó, egyes szövettípusok fő tömegét adja, más szövettípusoknál a mennyisége elenyésző. Az állati szöveteknek négy alaptípusát ismerjük: a hámszövetet, a kötő- és támasztószövetet, az izomszövetet és az idegszövetet.

 

2.3.1 A hámszövetek

A hámszövet a test külső és belső felszínét borítja. Szorosan illeszkedő sejtekből áll, közöttük a sejtek közötti állomány mennyisége nem számottevő. A szomszédos hámsejtek plazmakapcsolatban állnak egymással, így az egész hám egy összefüggő rendszernek tekinthető. Mindig kötőszövethez kapcsolódnak. Bennük erek nem futnak, táplálásuk az alattuk lévő kötőszövetből diffúzió útján történik.

A hámszövetet és a kötőszövetet alaphártya választja el egymástól. Mindhárom csíralemezből fejlődnek. A hámszövetek osztályozása az általuk ellátott funkció alapján történik. Ismeretes fedőhám, mirigyhám, felszívó hám és érzékhám.

A fedőhámok funkciója az alattuk lévő szövetek védelme. Egyrétegű és többrétegű típusait ismerjük.

Az egyrétegű fedőhámok egyetlen sejtréteggel vonják be vagy bélelik ki az általuk fedett szöveteket. A sejtek alakja szerint egyrétegű laphámot, köbhámot, hengerhámot, többmagsoros hengerhámot és csillóshámot különböztetünk meg.

Az egyrétegű laphám sejtjei laposak, oldalról nézve a sejtmag gyakran kidomborodik a sejtből. Egyrétegű laphám borítja a tüdő felszínét, a dobhártyát, és megtalálható a fejlettebb gerincesek veséjében is. Különleges formája a hajszálerek falát képező és az egész keringési rendszert bélelő endothelium, valamint a mellhártyát borító mezothelium. Az egyrétegű köbhámsejtek kockaszerűek. A gerinctelen állatok kültakaróját képezik, a gerincesek mirigyeiben, vesében stb. is találkozhatunk velük. Az egyrétegű hengerhámok sejtjei hengerszerűek, magasak. Sejtmagjuk rendszerint a sejt alapjához van közel. Ugyancsak a gerinctelen állatok kültakarójára jellemző, de egyrétegű hengerhám borítja a gyomor és a bélrendszer jelentős felületét is. A többmagsoros hengerhám különböző magasságú sejtekből áll. Közös alaphártyáról erednek, de nem mindegyik sejt csúcsa éri el a felszínt. A gerincesek húgyutait béleli ez a hámtípus. A csillóshámok egyrétegű hengerhámból állnak. Csillóik ütemes csapkodásával szűrő- vagy folyadékot áramoltató funkciókat látnak el. Ilyen hám béleli a légutak felszínét. 

A többrétegű fedőhámok több sejtrétegben helyezkednek el egymáson, ezáltal fokozottabb védelmet képesek biztosítani az alattuk lévő szöveteknek. Ezt a védelmet tovább erősítheti a felső réteg elszarusodása is.

A többrétegű elszarusodó laphám legkülső rétegeit élettelen sejtek képezik, így ellenálló a fizikai és kémiai hatásokkal szemben. Az elhalt sejtrétegek száma, azaz a szaruréteg vastagága különböző lehet. A szövet hullámosan nagy felülettel érintkezik az alatta lévő kötőszövettel. A gerincesek kültakarójára jellemző ez a sejttípus. A többrétegű el nem szarusodó laphám igen ritka szövetféleség. Ez képezi a szem külső felületét borító szaruhártyát. 

A mirigyhámok sejtjei váladéktermelést végeznek. Ha magányosan, más hámsejtek között, egyesével fordulnak elő, kehelysejteknek nevezzük őket. Rendszerint azonban csoportosan elhelyezkedve mirigyeket képeznek. A mirigyek lehetnek külső vagy belső elválasztásúak. A belső elválasztású mirigyek által termelt váladék a hormon. A hormonok a mirigyekből közvetlenül, kivezető cső nélkül az őket termelő sejtekből a hajszálerek vérébe jutnak, és így szétáramlanak a szervezetben. A hormonok a szervezet működésének szabályozásában játszanak szerepet. A külső elválasztású mirigyek sejtjei végkamrákat képeznek. A végkamrákból a váladékot hosszabb vagy rövidebb kivezetőcső juttatja a szervezet külső vagy belső felszínére. A végkamrák alakja lehet csőszerű, ezek a csöves végkamrájú mirigyek. A váladéktermelő mirigyek gömbszerűen elhelyezkedve bogyós végkamrát alakítanak ki. Csöves mirigyek az ember verejtékmirigyei, bogyós mirigyekben gazdag a kétéltűek bőre. Ha több végkamra egy közös kivezető csövön keresztül torkollik a felszínre, a mirigy összetett. Összetett csöves, összetett bogyós és összetett csöves-bogyós mirigyeket ismerünk. Az ember nyálmirigyei összetett mirigyek.

A felszívó hámok a középbél belső felszínét borítják. Egyrétegű hengerhámsejtekből állnak, belőlük nagyszámú felületnövelő mikroboholy ered. Szerepük a megemésztett táplálék felszívásában van.

Az érzékhámok az érzékszervek különleges ingerfelfogó hámjai. 

 

2.3.2 A kötő- és támasztószövetek

A kötő- és támasztószövetek sokféle felépítésű és működésű, sokféle feladatot ellátó szövetek. Közös jellemzőjük, hogy valamennyi típusuk mezodermális eredetű. Sejtekből és sejtek közötti állományból állnak. A kötőszöveti sejtek változatos alakúak, legtöbbször megnyúltak vagy elágaznak, csillag alakúak. Termelik kötőszövet a sejtek közötti állományát, mások a szervezet védekezésében látnak el feladatokat. Ismét más sejtek zsír formájában tápanyagot raktároznak. A kötőszöveti sejtek sejt közötti állományát főként kötőszöveti rostok képezik. Ezek a rostok háromfélék lehetnek.

Az enyvadó rostok nagy szakítószilárdságúak, de nem nyújtható rostok. Nagy tömegben találhatóak például az inakban.

A rácsrostok vékony, elágazó rostok. Szakítószilárdságuk kisebb, de hálózatos elrendeződésük miatt ellenálló, hajlékony, rugalmas vázat képeznek. Körbefogják a hajszálereket és megtalálhatóak a nyirokszervekben is.

A rugalmas rostok vékonyak, rugalmasak. Sok rugalmas rost van a tüdőben és a vérerek falában.

A kötőszövetek fajtái közül a kocsonyás kötőszövet a fejlettebb gerincesekre embrionális állapotban jellemző. Emberben a születéskor ilyen a köldökzsinór kötőszövete.

A recés kötőszövet nyúlványos kötőszöveti sejtekből és rácsrostokból áll. A sejtek és a rostok összekapcsolódása laza felépítésű, mégis szilárd szerkezetet hoz létre. Recés kötőszövet a nyirokcsomók, a lép és a csontvelő kötőszövetes váza. 

A lazarostos kötőszövet az egyik legelterjedtebb szövetféleség. Minden szerv felépítésében részt vesz. Lemezeket, kötegeket alkot, kitölti a szervek közötti tereket. Lágy, hajlékony, sok eret és ideget tartalmaz. Mindhárom rosttípus képezheti a sejtek közötti állományt. Többféle kötőszöveti sejtet is tartalmaz.

A tömöttrostos kötőszövet kevés kötőszöveti sejtet, de igen sok sűrűn rendezett rostot tartalmaz. Enyvadó rostokból álló tömöttrostos kötőszövet építi fel az inakat. Rugalmas rostokból álló tömöttrostos kötőszövet alkotja a csigolyákat egymáshoz kapcsoló szalagokat. 

A zsírszövet is kötőszövet. Sejtjei nagyok, gömb alakúak, bennük hatalmas zsírcsepp található. Sejtek közötti állományuk rendszerint nincs. Gyakran képződik zsírszövet a lazarostos kötőszövet állományaiban.

A támasztószövetek felépítése a kötőszövethez hasonlóan, gazdag sejtek közötti állománnyal rendelkezik. Három típusát ismerjük. 

A kordaszövet a gerinces állatok egyedfejlődése során megjelenő gerinchúr szövete. Sejtjei nagy víztartalmúak, sejtek közötti állománya enyvadó rostokban gazdag.

A porcszövet rugalmas, áttetsző. Az üvegporc sejtjei nagyok, gömb alakúak. Többedmagukkal, kis csoportokban helyezkednek el a sejtközötti állományban. Rostokat az üvegporc nem tartalmaz. Üvegporc építi fel a porcos halak vázát, a légcső porcait stb. A rostos porc sejtjei az üvegporchoz hasonlóak, sejtközötti állománya azonban enyvadó és rugalmas rostokban gazdag. Ez a porctípus található meg a fülkagylóban, a csigolyák közötti porckorongokban. 

A csontszövet sejtekből és szilárd sejtközötti állományból áll. Sejtjei oválisak, nyúlványaikkal egymáshoz kapcsolódnak. A csont hossztengelyével azonos irányban futó hajszálerek körül koncentrikus körökben helyezkednek el. Közöttük a teret az általuk termelt sejtek közötti állomány tölti ki, amely egyrészt szerves anyagokból, például sok enyvadó rostból, másrészt ásványi sókból, főleg kalcium- és magnézium-karbonátból és –foszfátból áll. A csontszövetbe a csontokat borító kötőszöveti csonthártyából harántirányban is lépnek be hajszálerek és idegek. 

 

2.3.3 Az izomszövetek

Az izomszövetek összehúzékony fehérjeszálakat tartalmazó sejtekből vagy rostokból állnak. Ugyancsak három típusuk alakult ki. 

A sima izomszövet sejtjei orsó alakúak, végük kihegyesedő. Sejtmagjuk a sejt közepén található. Akaratunktól függetlenül működik, összehúzódása lassú, de nagy erőkifejtésre képes, és nem fáradékony. A simaizomszövet gyakori a gerinctelen állatoknál, a gerinceseknél a zsigerek izomzatának felépítésére jellemző. 

A vázizomszövet sokmagvú rostokból áll, ezek mérete embernél a 12 cm-es hosszúságot is elérheti. A sejmagvak a rostok szélén helyezkednek el, középső részüket az összehúzódásra képes fehérjeelemek töltik ki. Ezek periodikusan változó, egyszeresen és kettősen fénytörő lemezekből állnak, ami a mikroszkópos képen csíkozottságot eredményez. Ezért harántcsíkolt izomszövetnek is nevezik. A vázizomszövet gyors és nagyerejű összehúzódásra képes, de fáradékony. Mozgása akaratunkkal befolyásolható.

A szívizomszövet különleges harántcsíkolt izomszövet, amely a vázizmok és a simaizomszövet előnyös tulajdonságait egyesíti. Izomsejtekből áll, melyek egymáshoz kapcsolódva elágazó rostokat képeznek, az egyes sejtek sejthártyái azonban vékony fonalak formájában látszanak a mikroszkópikus képen. Az így létrejövő rostok egymással is bonyolult szövedéket képeznek, aminek eredményeként a szívizomszövet egységes, óriási sokmagvú sejtnek is felfogható. Gyors, nagy erejű és igen kitartó munkavégzésre képes.

 

2.3.4 Az idegszövet

Az idegszövet idegsejtekből és a közöttük elhelyezkedő gliasejtekből áll. Az idegsejtekre az ingerelhetőség és az ingervezetési képesség jellemző. A idegsejtet nyúlványaival együtt neuronnak nevezzük.

 

2.4. A csalánozók törzse

A csalánozók eltérő funkciókat ellátó sejtjei szöveteket alkotnak, így az első valódi szövetes állatok. Őseik heterotróf egysejtű eukarióták voltak. A szivacsokkal párhuzamosan fejlődtek. A földtörténeti őskorban jelentek meg. Szerveződésük a bélcsíra szerveződési szintjén áll. Tömlő alakú testük sugarasan részarányos. Külső rétegük érzősejteket és összehúzékony hámizomsejteket tartalmaz. Belső sejtrétegüket mirigyhám képezi. A két sejtréteg között kocsonyás támasztólemez alakult ki. A harmadik csíralemez nem alakult ki, így a csalánozók nem testüreges állatok.

Az űrbélbe a szájnyíláson keresztül a fogókarok segítségével jut be a táplálék. A fogókarok hámsejtjei között csalánsejtek találhatók, ezek segítségével szerzik zsákmányukat. A csalánsejtek száma egy fogókaron akár több ezer is lehet. A csalánsejtek belsejében méreggel telt kis üreg található. Érintésre a csalánsejt fedele felpattan, és a sejtből kivágódó tömlő segítségével a zsákmányállat testébe méreg kerül, amely azt megbénítja. A tapogatókarok a zsákmányt az űrbélbe gyömöszölik, ahol a mirigysejtek megemésztik, és a hasznosítható anyagokat felszívják. Az emészthetetlen anyagokat a test egyetlen nyílásán, a szájnyíláson keresztül távolítják el. 

A csalánozók ivaros és ivartalan úton is szaporodnak. A csalánozók két megjelenési formája is ismert, a lebegő, úszó életmódot folytató medúzaforma, és az aljzaton, vízinövényeken élő polipforma. 

 

2.5 Testüreges állatok

Az állatvilág evolúciójának következő új megjelenési formája a testüreg megjelenése volt. Az elsődleges testüreg evolúciós jelentősége kisebb, a másodlagos testüreg azonban minden csalánozónál fejlettebb állatban megtalálható.

A testüreges állatok fejlődése már a földtörténeti őskorban kettéágazódott. Az egyik irányra jellemző, hogy a testszerveződés differenciálódása folytán megjelenő szájnyílás megegyezik az ősbélüreg nyílásával. Ebben a fejlődési irányban jöttek létre az ősszájú állatok. A másik fejlődési irányvonalban a bélcsíra másik pólusán új nyílás jött létre, ebből alakult ki a szájnyílás, az ősbélüreg nyílása pedig végbélnyílássá alakult. Ezek az újszájúak. Az ősszájúak és az íjszájúak mindvégig párhuzamosan fejlődve alakította ki a mai változatos állatvilágot. 

 

2.5.1 Az ősszájú állatok

Ezt a szerveződést a mai állatvilában egyes féregtörzsek, a puhatestűek, valamint az ízeltlábúak mutatják. A fő evolúciós változások két fejlődési vonalon követhetők nyomon. A csalánozóktól a bordás medúzák törzsén keresztül levezethető a végbélnyílás nélküli laposférgek törzse, amely tulajdonképpen egy megnyúlt bélcsírának tekinthető. Az ősi laposférgektől az út az egyik irányban a hengeres férgeken keresztül a gyűrűsférgekhez vezet. A gyűrűsférgek szelvényezettségének továbbfejlődése az erősen differenciálódott ízeltlábúakhoz jut el, amelyek ennek az evolúciós iránynak a legfejlettebb csoportját képviselik.  Az ősi laposférgek másik fejlődési menete a szelvényezetlen puhatestűek kialakulását eredményezte. 

 

2.5.1.1 A laposférgek

A laposférgek teste kétoldalian részarányos, hát-hasi irányban lapított. Kívülről csillóshám borítja, amely az alatta lévő simaizomszövettel bőrizomtömlőt alkot. Ez a mozgás szervrendszere. Bélcsatornájuk kétszakaszos, elő- és középbélből áll, vakon végződik, végbélnyílás nem alakult ki. Keringési és légzési rendszerük nincs. Kiválasztó szervrendszerük az elővesécske, ez távolítja el a bomlástermékeket. Az állat haladási irányában a test feji vége alakult ki, amely kívül érzéksejtekben, belül idegsejtcsoportokban gazdag. Ezek az idegsejtcsoportok a dúcok, gy az idegrendszer egyszerű dúcidegrendszer.

Ma élő három osztályuk közül kettő képviselői gazdaszervezetek belsejében élve kész szerves anyagokat vesznek fel (paraziták), Így a testszerveződésük az életmódnak megfelelően módosult.

Az örvényférgek osztályába patakokban élő, ragadozó laposférgek tartoznak. Szájnyílásuk a hasoldal közepe táján található, zsákmányszerzéskor garatjukat képesek kiölteni. A test feji végén fényérzékelő sejtcsoportok alakultak ki.

A szívóférgek vagy mételyek kivétel nélkül a gazdaszervezetek megemésztett szerves anyagaival táplálkoznak.

A májmétely a patások májában él. Tapadókorongjaival megkapaszkodik az epeutakon és izmos garatjával felszívja a táplálékot. Bélcsatornája faágszerűen elágazó. Lárvája előbb vízben, majd egy mocsári csigafajban él. Fejlett formában fűszálra kapaszkodik, és úgy jut a legelő állat bélcsatornájába.

A galandférgek osztályába tartozó laposférgek bélcsatornája visszafejlődött, az állatok egész testfelületükön képesek a táplálék felvételére. Fejlődésük a májmétely fejlődéséjhez hasonlóan bonyolult, több lárvaalakon keresztül történik. Mind a lárvák mind a kifejlett alakok a gazdaszervezetben súlyos megbetegedéseket okoznak.

2.5.1.2 A hengeresférgek

A hengeresférgek testének keresztmetszete általában kör, elnevezésük erre utal. Kültakarójukra jellemző, hogy a hámszövet kutikula borítja, ez fokozott védelmet biztosít. A bőr és az alatta lévő simaizomszövet a laposférgekhez hasonlóan bőrizomtömlőt képez. Keringési rendszerük és légzőrendszerük nincs. Kiválasztószervük módosult elővesécske. Váltivarúak vagy hímnősek. Evolúciós szempontból előremutató jelleg a háromszakaszos bélcsatorna kialakulása. Az elő- és középbél után itt jelenik meg először az utóbél, amely a végbélnyílással a külvilágba torkollik, biztosítva ezzel a táplálék egyirányú haladását.

A fonálférgek osztályába szabadon és gazdaszervezetben élő fajok egyaránt tartoznak. A szabadon élők talajban, folyó- és állóvizekben élnek. A talajlakó fonalférgek az avar bomló anyagait fogyasztják, és mivel a jól szellőzött talajokban, óriási számban fordulnak elő (egy négyzetméter talaj termőrétegében egyedszámuk az egymilliót is elérheti), a lebontó folyamatokban nagy jelentőségűek. A fonalférgek gazdasejteket károsító képviselői az orsógiliszták. A sertés bélcsatornájában él a sertés orsógiliszta. Gyermekek végbelében fordul elő a hegyesfarkú bélgiliszta. A trichina nyers sertéshússal kerülhet az ember szervezetébe. Az 1-4 mm-es kis féreg a vérárammal az izmokba vándorol, ahol betokozódik, és súlyos izomgyulladást okoz.

A húrférgek osztályába hideg vizű hegyi források és patakok lakói tartoznak. Gyakoriak itt a közönséges húrférgek.

 

2.5.1.3 A gyűrűsférgek

A gyűrűsférgek testszerveződésének legjellemzőbb előremutató evolúciós sajátsága a szelvényezettség megjelenése. A szelvényezettség azt jelenti, hogy az állat teste egymás után következő gyűrűszerű részekre tagolódik. A gyűrűszerűen ismétlődő részek a szelvények. A szelvényezettség nemcsak külső sajátság, a belső szervek is szelvényezetten ismétlődnek. Az egyes szelvények belső válaszfalai vékony hártyák, amelyek az állat testét rekeszekre osztják.

Testüket kívülről csillós- vagy csillótlan hengerhámsejtekből álló kültakaró borítja. A bőrizomtömlő kialakulása a gyűrűsférgekre is jellemző. Bélcsatornájuk háromszakaszos, tagolt. Légzési szervrendszerük nincs, keringési rendszerük azonban kifejlődik. Az ősszájú állatok közül itt jelenik meg először a tápanyagszállítás és a bomlástermékek szállításának önálló szervrendszere, amely a légzési gázokat szállítja. Kiválasztószervei a testszelvényenként ismétlődő, az elővesécskéknél fejlettebb vesécskék. Idegrendszerük is fejlett. Idegsejtekből csoportosult dúcokból és az őket összekötő idegtörzsekből áll. Többnyire váltivarúak, de hímnős csoportjaik is előfordulnak. 

A kevésseréjűek osztályának képviselői a földigiliszták. Testszelvényeikből rövid serték erednek, amelyek megkönnyítik a mozgásukat. A talaj termőrétegében élnek. A talajrétegek lassú forgatásával, a talaj felaprózásával, az átszellőztetés javításával hasznot csinálnak. A közönséges földigiliszta megfelelő nedvességű talajon mindenütt előfordul. A kisebb vörös színű trágyagiliszta a bomló, korhadó anyagikban gazdag talajokat, komposztgödröket részesítik előnyben. Újabban tenyésztik is, és biohumusz előállítására használják.

A nadályok osztályának jellemző faja az orvosi pióca. Kültakaróját vékony kutikularéteg fedi. Teste végén tapadókorong van, ennek segítségével tapad meg az áldozatán, amelyből azután vért szív. Nyálában véralvadásgátló anyag ún. hirudin van, amelyet a gyógyszeripar is felhasznál. Főleg állóvizekben fordul elő. 

 

2.5.1.4 Az ízeltlábúak

Az ízeltlábúak a mai élővilág fajokban és egyedszámban is leggazdagabb törzse. Őseik a már szelvényezett testű ősi gyűrűsférgekből indulhattak fejlődésnek. Ma is élő képviselőik az ordovíciumból származnak, kialakulásuk azonban a korábbi földtörténeti időszakra tehető. Már az őskorban megjelentek, a kambriumban pedig legfejlettebb csoportjuk a háromkaréjú ősrákok a virágkorukat élték. 10 cm hosszú, szelvényezett testű állatok voltak, testük hosszirányban 3 részre tagolt. A tengerfenéken éltek és ragadozó életmódot folytattak. Kemény kültakarójuk védelmet jelentett az ellenségeikkel szemben. A perm időszakban haltak ki. A ma élő ízeltlábúak ősei három irányban differenciálódtak. A rákok, rovarok és pókszabásúak három fejlődési irányt képviselnek. A víztől való elszakadásukat erős, kiszáradásukat megakadályozó kültakarójuk tette lehetővé. 

A törzs valamennyi osztályára jellemző, hogy szelvényezett testük a gyűrűsférgekhez képest továbbfejlődött. A testszelvények részben összenőttek, testtájakat alakítottak ki. Az ízeltlábúak három testtája: fej, tor, potroh. Kültakarójuk megerősödött, külső vázzá lett, amelynek alapanyaga kitin. A test szelvényeihez lábak kapcsolódnak. Bőrizomtömlőjük nincs, a kültakaróhoz belülről elkülönült izmok kapcsolódnak. Ez az izomzat harántcsíkolt izomszövetből áll. 

 

2.5.1.5 A rákok

A rákok osztályába vízben élő és szárazföldön élő fajok egyaránt tartoznak. Fejük a torral együtt általában együtt egységes fejtorrá nőtt össze. Kitinvázukban mészsók rakódnak be, ezért kültakarójuk páncélszerűen kemény. A fejtor szelvényeihez tartozó ízelt lábak részben csápokká, részben a táplálkozást segítő szájszervekké, részben fejlett járólábakká alakultak át. Az első pár járóláb erőteljes ollóban is végződhet. A potrohszelvényeken is vannak lábak, ezek fejlettsége rendenként változó. A lábak vékony kültakaróján keresztül lélegeznek. Keringési rendszerük biztosítja a szövetek oxigénnel és tápanyagokkal való ellátását. Kiválasztószerveik a gyűrűsférgek vesécskéinek továbbfejlődött alakja. Idegrendszerük dúcidegrendszer.

Az alsóbbrendű rákok közül vízben él az ágascsápú rákok rendjébe tartozó vízibolha. Fontos haltáplálék. A felsőbbrendű rákok közül a tízlábú rákok rendjébe tartozó legnagyobb testű rákunk a folyami rák. Hozzá hasonló, védett a kövi rák. A felemáslábú rákok rendjének fajai közül a hegyi patakok kavicsos fenekén él a közönséges bolharák. Az ászkarákok rendjébe számos szárazföldi faj is tartozik, így az érdes pinceászka.

 

2.5.1.6 A rovarok

Az ősi ízeltlábúak egy másik, rákokkal párhuzamos fejlődési iránya a szárazföldet meghódító rovarok megjelenését eredményezte. Ennek az iránynak az egyik zsákutcáját képviselik az önálló rendbe tartozó százlábúak. Elkülönült testszelvényeik száma száznál is több lehet. Mindegyik testszelvényhez egy pár ízelt láb kapcsolódik. Az első ízek fejjé nőttek össze. Valamennyien szárazföldiek. Gyorsan mozgó, ragadozó állatok. Kertekben, erdőkben gyakori a barna százlábú. 

Az ősi százlábúszerű állatokból a devon időszakában fejlődtek ki a rovarok. Evolúciójuk a szárazföldön zajlott. Fejük hat szelvényből nőtt össze. A szelvényekhez tartozó ízelt lábak módosultak. Különböző hosszúságú csápjuk, valamint a táplálkozásban részt szerepet játszó szájszerveik végtageredetűek. Szemeik fejlettek. Toruk három testszelvény összenövéséből jött létre. Minden torszelvényen van egy pár járóláb, a hátsó két torszelvény függelékei a szárnyak is. Potrohuk 12 szelvényből áll, az ősi szelvényezettség ezen a tájon látszik leginkább. Az egyes szelvényeket rugalmas hártyák kötik össze, ezért a potroh tágulékony. Kültakarójuk változó keménységű kitin. Egyedfejlődésük során ezt többször levetik, levedlik. Az ivarérett rovarok már nem nőnek, így nem is vedlenek. Bélcsatornájuk tagolt. Kiválasztószerveik, a Malpighi-edények is a bélcsatornába torkollanak. Keringési rendszerük központja a potrohban van, a potroh oldalán találhatók légzőrendszerük nyílásai is. Idegrendszerük a gyűrűsférgek idegrendszeréhez képest fejlettebb dúcidegrendszer. Számos rendjüknek jól fejlett érzékszerveik vannak. Váltivarúak. Rendszerezésük a szárnyak száma és minősége, a szájszervek alakulása, valamint egyedfejlődésük menete szerint történik.

A kérészek rendjébe karcsú testű, gyengén kitinizált rovarok tartoznak. Szárnyaik közül az első pár nagyobb, a második pár kisebb. Fejlődésük átváltozás. Ez azt jelenti, hogy egyedfejlődésük három szakaszból áll; a pete, a lárva és a kifejlett rovar imágó. A kikelő lárva nem hasonlít az ivarérett rovarra, az utolsó vedlése során következik be az átváltozás. A kérészek csak lárvaállapotban táplálkoznak. Agyagos folyómederben él a tiszavirág lárvája.

Nagy testű, kiválóan repülőrovarok alkotják a szitakötők rendjét. Két pár keskeny, megnyúlt szárnyuk van, ezeket egymástól függetlenül is képesek mozgatni. Szájszervük rágó típusú. Az imágók és vízben élő lárváik is falánk ragadozók. Egyedfejlődésük átváltozás. A gyors röptű acsák legnagyobbja az óriás szitakötő. Gyengébben repülő képviselőik a légivadászok.

Az egyenesszárnyúak rendjébe sorolt fajok testalkata lehet hengeres (tücsök), vagy oldalirányban lapított (szöcskék, sáskák). Két pár szárnyuk van. Az első pár kemény, pergamenszerű, egyenes szárny, a hátulsó pár hártyás. Nyugalomban az első pár a hártyás szárnyat eltakarja. Lábaik fejlett járólábak, a harmadik pár erős ugrólábbá módosult. Rágó szájszerveik vannak. Növényevők vagy ragadozók lehetnek. Ismert sajátságuk, hogy hangadásra képesek. A hangadó szerv kitinléc, amelynek kitinfogait egymáshoz dörzsölve adják ki a hangokat. Ennek megfelelően hallószerveik is vannak. A hangadásnak az ivarok egymásra találásában van jelentősége. Fejlődésük kifejlés. A kifejlés is három egyedfejlődési szakaszból áll, a lárva azonban hasonlít az imágóra, de szárnyai nincsenek. 

A poloskák rendjébe tartozó fajok két pár szárnya közül az első pár csak félig hártyás, a másik fele erősen kitinizált, kemény. Szájszervük az ősi típusú szájszervből  levezethető szúró-szívó szájszervtípus, szipóka. Ennek segítségével állatok vagy növények testnedveit szívogatják, azzal táplálkoznak. Legtöbb fajuknak bűzmirigyeik is vannak, amelyek a toron nyílnak. Fejlődésük kifejlés. Ernyősvirágzatú növényeken gyakori a csíkos pajzsospoloska, gyümölcsfákon a bencepoloska,. A poloskákhoz tartozik a verőköltő bodobács is.

A poloskákhoz közel áll a kabócák rendje. Testfelépítésük hasonló, de mindkét szárnyuk hártyás szárny. Egyes fajok hímjei hangadásra is képesek. Veszedelmes növényi kártevők a csoportban a levéltetvek.

A recésszárnyú rovarok rendjének képviselőit két pár nagy felületű, puha szárny jellemzi. Gyenge imbolygó röptű rovarok. Rágó szájszerveik, egyeseknek szúró szájszerveik vannak. Vannak közöttük kifejletten nem táplálkozó fajok is. Jellegzetes képviselőik a hangyalesők és a fátyolkák. A hangyalesők lárvái a homokban apró tölcséreket ásnak, és annak mélyén várják a gödörbe csúszó rovarokat – főként hangyákat –, amelyeket ezután elfogyasztanak. Fejlődésük teljes átalakulás. Ez négy fejlődési szakaszból áll, ugyanis a lárva- és az imágóállapot közé egy nyugalmi szakasz, a bábállapot iktatódik.

A rovarok egyik legnépesebb rendje a bogarak. Első pár szárnyuk kemény szárnyfedő, második pár szárnyuk hártyás szárny, ennek segítségével repülnek. Szájszervük rágó szájszerv. Fejlődésük teljes átalakulás. Életmódjuk rendkívül változatos. A ragadozó futóbogarak kevés kivételtől eltekintve hasznosak. A szervesanyag-lebontásban a temetőbogarak, a dögbogarak, a ganéjtúró bogarak és a keskenytestű holyvák nagy jelentőségűek. Az ormányosbogarak és a levélbogarak lombfogyasztók, közöttük veszedelmes növényi kártevők is vannak. 

A lepkék rendjébe a két pár nagy felületű szárnnyal rendelkező rovarok tartoznak, a szárnyakat apró kitinpikkelyek borítják. Szájszervük nyaló-szívó szájszerv, a pödörnyelv. Teljes átalakulással fejlődnek. Lárvájukat hernyónak nevezzük. Általában növényevők. Nappali és éjszakai életmódot fojtató fajok is egyaránt akadnak közöttük. A pillangók, a fehérlepkék, a tarkalepkék, a boglárkalepkék, valamint a szemeslepkék családjai nappal repülnek. Éjszakai lepkék a bagolylepkék, a szenderek és az araszolólepkék. 

A kétszárnyúak rendjébe tartozó fajok első pár szárnya hártyásszárny, második pár szárnyuk viszont kis bunkóban végződő nyeles képletté, billérré csökevényesedett. A billér érzékszerv, a testhelyzet érzékelésében játszik szerepet, és közvetve befolyásolja az első pár szárny mozgását is. Fejlődésük teljes átalakulás. A legyek szájszerve nyaló típusú. Lárváik a lábatlan nyűvek. A szúnyogok és a böglyök szúró-szívó szájszerveikkel gerinces állatok vérét szívják. A kétszárnyúak nagyobb része az ember számára káros. Betegségeket terjesztenek, növényeket károsítanak. Hasznosak a fürkészlegyek, melyek petéiket a nagyobb rovarok lárváiba rakják, és a kikelő nyűvek a lárvát elpusztítják. 

A hártyásszárnyúak rendjébe sorolt fajok nevüket két pár erős, hártyás szárnyukról kapták. Szájszervük lehet rágó, vagy nyaló. Teljes átalakulással fejlődnek. A nőstények potrohának végén fullánk, vagy tojócső van. Az ide sorolt eltérő nagyságú és változatos fajok az ember számára nagyon jelentősek. A méhek közül a háziméh szájszerve nyaló típusú. Államokat hoznak létre, melyeket egy-egy királynő irányt. A dolgozók csökevényes ivarú nőstények, így a fajfenntartásban nem vesznek rész, csak táplálékot gyűjtenek és az ivadékokat gondozzák. A darazsak fészkeikben magányosan vagy társasan élnek. Ragadozók, de édes anyagokra, gyümölcsre is szívesen járnak. Csak a nőstények telelnek át, az új családokat egy-egy áttelelő nőstény alapítja. A hangyák a méhekhez hasonlóan ugyancsak államalkotók. Fullánkja csak kevésnek van. Általában a fejlett rágó szájszervükkel harapják meg a támadójukat, és a sebbe hangyasavat fecskendeznek.

 

2.5.1.7 A pókszabásúak

Az ízeltlábúak ősi típusából a harmadik evolúciós irány a pókszabásúak megjelenését eredményezte. Ma is élő fajaikra jellemző, hogy csápjuk helyett az első testszelvénynek megfelelő végtagpár csáprágóvá alakult. Kültakarójában mészberakódás nincs. Testük két testtájból áll; az előtestből (fejtor), ami a fej és a tor összenövésének felel meg, és az utótestből, amely a potrohhal egyezik meg. Légzési rendszerük a keringési rendszerrel összefügg, a testfolyadék légzési gázokat is szállít. Kiválasztószervük a rovarokéhoz hasonló, a bomlástermékek a bélcsatornába jutva a végbélnyíláson keresztül ürülnek ki. Idegrendszerük dúcidegrendszer. Jellemző érzékszerveik az apró pontszemek, melyekből rendszerint több van. Fejlődésük közvetlen átalakulás nélkül történik. 

A legkezdetlegesebb pókszabásúak a skorpiók osztályát képezik. Fejtoruk tagolatlan, potrohuk szelvényezettsége jól látszik. Csáprágójuk rövid, a második testszelvényen kialakuló tapogatólábuk nagy ollót képez, amely a zsákmány megragadására szolgál. Rotrohvégükön rendszerint méregmirigy nyílik. Európai faj a kárpáti skorpió.

A pókok rendjébe tartozó fajok fejlettebb formát képviselnek. Testükön a szelvényezettség nem szembetűnő. Csáprágójuk erős karomban végződik, amelynek hegyébe méregmirigy torkollik. Négy pár járólábuk van. A pókok egy része fogóhálót sző, és az ebbe beleakadt zsákmányt fogyasztják el. A háló anyagát a potroh végén lévő szövőszemölcsökön nyíló mirigyek váladéka szolgáltatja. Elterjedt hálót szövő faj a koronás keresztespók és a darázspók. A farkaspókok nem szőnek hálót, zsákmányukra ráugranak, úgy fogják el.

Külön rendbe tartoznak a hosszú lábú kaszáspókok és az atkák. Az atkák teste tagolatlan. A madarak és az emlősök vérét szívják a legnagyobb termetű atkák, a kullancsok.

 

2.5.1.8 A puhatestűek törzse

Az ősi puhatestűek a földtörténeti őskorban alakultak ki. Evolúciójuk korán levált a laposférgek továbbfejlődő irányvonaláról, így ma élő képviselőik a gyűrűsférgekkel és az ízeltlábúakkal együtt fejlődtek. Három típusuk ismeretes: a csigák, a kagylók és a fejlábúak. A csigák és a kagylók meszes külső vázzal rendelkeznek, a fejlábúak váza egészen elcsökevényesedett. A csigáknak felcsavarodott házuk, a kagylóknak két teknőfélből álló héjuk van. Külső vázukat a hátoldalukon található mirigyhám a köpeny termeli. Bélcsatornájuk csoportonként az életmódnak megfelelően különböző. Keringési rendszerük a légzési gázok szállítását is végzi. A vízben élő fajok oldott oxigénnel, a szárazföldi fajok légköri levegővel lélegeznek. Idegrendszerük a laposférgekre emlékeztető, idegsejtcsoportokból létrejött dúcokból és az azokat összekötő idegrostnyalábokból áll. Általában hímnősek, és a fejlődésük átalakulás nélkül történik.

A csigák osztálya a kambrium legelején vált külön a puhatestűek fejlődési vonalán belül. Számos csoportjuk a szárazföldet is meghódította. A csigák lába simaizomszövetből álló bőrizomtömlő, ennek féregszerű mozgatásával haladnak előre az aljzaton. Vízben élő fajaik egy része jól úszik. Fedőhámjuk mirigyekben gazdag. A nyálkaréteg nemcsak védi a testüket a kiszáradástól, de a száraz aljzaton való mozgásukat is megkönnyíti. A test feji végén tapogatók, azokon szemek találhatók. Szájukban erős reszelőnyelvük van, ennek segítségével fogyasztják el táplálékukat. A tengerekben élő fajok közül számos ragadozó és dögevő vagy korhadékfogyasztó is akad. 

A kagylók ősei már a kambriumban éltek. Különösen gazdag volt a triász időszak a kegylófajokban. Víziállatok, tengerekben álló és folyóvizekben egyaránt élnek. A kagylóhéjat rugalmas sarokpánt nyitja szét, és igen erős izmok húzzák össze. Fejük csökevényes, szájnyílásuk körül csillóshám helyezkedik el, ennek segítségével áramoltatják a vizet a bélcsatornájukba, közben kiszűrik az apró élőlényeket, a szerves törmeléket, amellyel táplálkoznak. Lábuk segítségével lassú helyváltoztató mozgásra képesek. 

A fejlábúak közé csak tengeri fajok tartoznak. A földtörténet korábbi szakaszaiban nagy jelentőségű csoport volt, napjainkban túljutottak virágkorukon. A csigaházas polipok a kambriumtól a karbon időszakáig nagy tömegben népesítették be a tengereket. Képviselőik ma is élnek. A mai fejlábúak nagy többsége külső váz nélküli; a héjképződmény lapos pajzs alakú lapocska formájában maradt csak meg a hátoldal kültakarója alatt. A láb a fejjel teljesen összenőtt, így alakult ki a fejláb. A fejláb nem egységes, karokra tagolt, ezek segítségével ragadják meg zsákmányukat. A láb hátulsó részéből, két szélének összenövéséből alakult ki a tölcsér. A köpeny üregébe szívott vizet ezen a tölcséren keresztül préselik ki, így mozognak az állatok. Legismertebb képviselőik a tintahalak, amelyek a nevüket onnan kapták, hogy menekülés közben sötét folyadékot fecskendeznek ki magukból, amely a támadókat elriasztja. A Földközi-tengerben élő közönséges polip a háromméteres hosszúságot és a 25 kg-s testtömeget is elérheti.

 

2.5.2 Az újszájú állatok

A testüreges állatok törzsfejlődésének másik fő irányát képviselik. Fejlődésük az ősszájúaktól teljesen függetlenül ment végbe. Az egész csoportra jellemző, hogy a szájnyílásuk nem a bélcsíra ősszájnyílásának felel meg, hanem újonnan képződik. Az ősszájnyílás az egyedfejlődés során végbélnyílássá alakul vagy eltömődik. Az első újszájú állatok a földtörténeti őskor végén alakultak ki. 

 

2.5.2.1 A tüskésbőrűek törzse

A tüskésbőrűek ősi szerveződésű állatcsoportot alkotnak, amely már a földtörténet őskorában kialakult. Fejlődésük hamar elvált az újszájúak fő irányvonalától is, és sajátos szerveződési szinten megrekedt. Valamennyi fajuk tengerekben él.

Kültakarójuk egyrétegű csillóshámból áll. Nevüket az alatta elhelyezkedő mészlemezekről és az azok felszínéről eredő függelékeikről kapták. Ezek a lemezek illeszkedhetnek szorosan, vagy csak egészen lazán, mozgékonyan kapcsolódnak egymáshoz. Testük sugaras szimmetriájúnak tűnik, belső szerveik alapján azonban kétoldalian részarányos. Jellegzetes szervrendszerük a vízedényrendszer. Ez egy meszes falú központi csőrendszerből áll, amelyhez vékony, nem meszesedő, izmos sugárcsatornák kapcsolódnak. Ezekből a csatornákból a likacsos mészlemezeken keresztül apró, tömlőszerű lábacskák nyúlnak ki, amelyek ha vízzel teltek, szorosan kapcsolódnak az aljzathoz. Ha nincs bennük víz, a lábacskák elválnak az aljzatról, és az állat elmozdul. A lábacskák a helyváltoztatáson kívül tapogatásra és zsákmányszerzésre is alkalmasak. A vízedényrendszer kapcsolatban áll a külvilággal, benne tengervíz található. Bélcsatornájuk háromszakaszos. Keringési rendszerük, légzőszervük nincs. Idegrendszerük egyszerű, központi része a szájnyílás körül alakult ki. Váltivarúak. Átalakulással fejlődnek, lárváik férgekre emlékeztetnek, kétoldali szimmetriát mutatnak.

Ragadozók, főleg csigákat és kagylókat zsákmányolnak. Egyes fajoknak ragadozószerveik alakultak ki, mások testen kívül emésztve táplálkoznak. A sekély tengerektől a nagyobb mélységig egyaránt előfordulnak. Öt osztályuk van: a tengeri sünök, a tengeri csillagok, a tengeri kígyókarú csillagok, a tengeri liliomok, valamint a tengeri uborkák osztályai.

 

2.5.2.2 Az elő-gerinchúrosok

Az elő-gerinchúrosokat zsákállatoknak is nevezik, mert testüket zsákszerű szénhidrátokból felépülő burok védi. Nincsenek rokonságban a tüskésbőrűekkel. Jellemző szervezeti sajátosságuk, hogy lárvaállapotban testük farki részében egy belső tengelyváz alakult ki. Ez a gerinchúr. A gerinchúrt kordaszövet építi fel, melynek sejtjei magas víztartalmúak, duzzadtak, így a test rugalmas merevítését biztosítják. Bélcsatornájuk falát nyílások törik át, a rajtuk keresztüláramló vízből veszik fel az oxigént. Ez a két szervezeti sajátosság fontos előremutató evolúciós bélyeg. Keringési rendszerük a légzési gázok szállítását is végzi. Idegrendszerük központi része a gerinchúr felett, a hátoldalon található csőszerű szerv, amely az ektodermából alakult ki. Két osztályuk van.

A farkos zsákállatok osztályába apró, néhány milliméteres állatok tartoznak, bár az őket körülvevő szénhidrátzsák jóval nagyobb. Tengerekben élnek, lebegő életmódot folytatnak, és a vízből kiszűrt szerves törmeléket fogyasztják.

Hasonló táplálkozásúak, csak helyhez kötött életmód jellemzi a másik osztály tagjait, a nagyobb testű aszcídiákat. Lárváik szabadon úsznak. Mivel gerinchúr csak az állat farki részében van, a kifejlett aszcídák nem rendelkeznek gerinchúrral. 

 

2.5.2.3 A fej-gerinchúrosok törzse

A fej-gerinchúrosok kialakulása az ősi elő-gerinchúrosokból közvetlenül levezethető. Egész életükben megmaradó gerinchúrjuk van, amely az állat testén végighúzódik, még a feji végükbe is behatol. Belső szelvényezettség jellemző rájuk. Kültakarójuk egyrétegű hám. Bélcsövük első szakasza a légzés funkcióját is ellátja. Keringési rendszerük testüket behálózó csőrendszer, központi része, a szív is egy vastagabb falú érszakasz. Idegrendszerük központi része hosszú, csőszerű, a gerinchúr felett helyezkedik el. Mozgásukat a testen kívül végighúzódó úszószegély segíti. Váltivarúak.

Legismertebb képviselőjük a néhány centiméter hosszú lándzsahal. Fűzfalevélszerű testüket a tengerfenék homokjába ássák, ott keresik táplálékukat.

 

2.5.2.4 A gerincesek törzse

Mai képviselőik nemcsak az újszájúak, az egész élővilág legfejlettebb törzsét alkotják. Kialakulásuk a földtörténeti ókor kambrium időszakának végén következett be. Pontos leszármazásuk tisztázatlan. Minden gerincesre jellemző, hogy a testük belső rugalmas szilárdító váza a gerincoszlop, amely fejlődéstanilag a gerinchúrból levezethető, azonban porcszövetből és csontszövetből áll, amely így fokozottabb terhelés elviselésére képes. Testük kétoldalian részarányos, fejre és törzsre tagolódik. Belső szerveik elhelyezkedése a szelvényezettség továbbfejlődött sajátságait mutatja. Idegrendszerük csőidegrendszer, amely a hátoldalon, keringési rendszerük központi szerve, a szív pedig a hasoldalon helyezkedik el. Légzőszervük az előbélből alakult ki. Kiválasztószerveik páros vesék. Váltivarúak.

Rendszerük nem egységes. A ma leginkább elfogadott rendszerünkben hét osztályukat különböztetjük meg.

 

2.5.2.4.1 A körszájúak

A körszájúak osztályába vízben élő, egyszerű felépítésű, állkapocs nélküli gerincesek tartoznak. Édesvízi és tengeri fajaik is ismertek. Számos csoportjuk már kihalt. Hazai vizekben is él a pataki orsóhal. 

 

2.5.2.4.2 A porcos halak

A porcos halak osztályára jellemző, hogy testük váza porcszövetből épül fel. A porcsejtek sejtközötti állománya sok meszet tartalmaz, így kemény. Úszóhólyagjuk még nincs. Farokúszójuk aszimmetrikus, felső lebenyük nagyobb az alsónál.

Megnyúlt, két oldalról lapított testfelépítés jellemzi a cápákat. Háromszög alakú éles fogaik a szájüreg kültakaróján ülnek, ragadozók. Hát-hasi irányban lapított a ráják teste. Ugyancsak ragadozók. A zsibbasztó rája izomeredetű zsibbasztó szervében elektromos áramot termel, azzal bénítja meg zsákmányát. 

 

2.5.2.4.3 A csontos halak

A csontos halak osztályára jellemző, hogy csontszövetből felépült csigolyákból álló gerincoszlop a test belső szilárd váza. Kültakarójuk többrétegű mirigy- és hámsejtekből, illetve kötőszövetből áll. Képződményei a pikkelyek, amelyek a halak testét borítják. Izomzatuk szelvényezett kötegekből áll, melyet vázizomszövet épít fel.

Bélcsatornájuk háromszakaszos, légzőszervük a kopoltyú, amely az előbélből alakult ki. Úszóhólyagjuk van, ez szabályozza a hal sűrűségét. Keringési rendszerük egy vérkörből áll, központi szerve a kétüregű szív. Kiválasztószerveik a páros vesék és a kopoltyúk. Valamennyi fajuk édes- és tengervizekben él, mozgásukat páros és páratlan úszóik segítik. A vízi életmóddal kapcsolatosan alakult ki sajátos áramlásérzékelő szervük az oldalvonal.

Megtermékenyítésük külső, testen kívüli. A nőstények petéiket, az ikrákat nagy tömegben rakják az aljzatra, vagy a vízinövények leveleire, a hím állatok ezt követően termékenyítik meg azokat. Ragadozó és növényevő fajaik egyaránt vannak. 

Az osztály porcoshalakhoz legközelebb álló képviselői a kecsegefélék. Vázuk még porcos, de már a csontszövet is megjelenik benne. Ide tarozik a kecsege, a viza, és a tokhal.

A valódi csontos halak közül tengeri faj a hideg tengerekben hatalmas rajokban vándorló hering, amely lebegő, úszó, apró élőlényekkel táplálkozik. A szardínia a Földközi-tenger hasonló életmódú, gazdaságilag fontos hala. Nagy testű tengeri ragadozók a tőkehal és a tonhal.

Hazai vizeink jellemző halai: az amur, a ponty, a kárász és keszegfélék, ragadozó halaink a csuka, a harcsa és az angolna. Oxigéndús hideg patakokban él a sebes pisztráng.

Evolúciós szempontból különösen jelentősek a bojtosúszójú halak, amelyek a kétéltűek felé mutató fejlődési sajátosságokkal rendelkeznek. Páros úszóik belső vázfelépítése a kétéltűek végtagvázára emlékeztet. Ma már egyetlen fajuk, a maradványhal él csak. Tengerlakó, páros úszóikra támaszkodva szívesen vándorol a tengerfenéken. Kihalt formáik között olyan típusok is előfordultak, amelyek képesek voltak elviselni a szárazra kerülést is. Ilyenkor bélcsövük megnagyobbodott szakaszának nyálkahártyáján keresztül légköri levegővel lélegeztek.

 

2.5.2.4.4 A kétéltűek

A gerincesek továbbfejlődése a bojtos úszójú halak már kihalt formáin keresztül vezethetett a kétéltűek kialakulásáig. Első típusaik megjelenése a devon korszak idejére esett. Az elmocsarasodó parti vizekben az oxigénhiány meghatározó evolúciós tényező lett. Azok a fajok, amelyek képesek voltak levegő oxigénjét is felhasználni, elterjedtek az új élettérben. 

A kétéltűek egyedfejlődésük első szakaszát a vízben, második szakaszát részben a szárazföldön töltik, erre utal az elnevezésük is. A szárazföldre való kilépés a testszerveződés alapvető változásait eredményezte. Megjelentek a járólábak, amelyeket egymástól elkülönült, kiegyénült izmok mozgattak. Légzőszervük lárvaállapotban a kopoltyú, kifejlett állapotban az előbélből kifejlődő egyszerű tüdő, amely lehetővé tette a légköri légzést. Emellett azonban a nedves bőrön keresztül történő gázcsere is nagy jelentőségű.

A szárazföldi gerincesek bőrhámja elszarusodik; a szaruréteg a kiszáradástól védi a bőt. A kétéltűek bőrhámja többrétegű, csak enyhén elszarusodó laphám, amely még nem nyújt elegendő védelmet a kiszáradás ellen, ezért a kétéltű állatok élete még a vízhez kötődik. A lazarostos kötőszövetből felépülő irharétegben nagy bogyós mirigyek végkamrái találhatók. Ezek a mirigyek a bőr felszínét nedvesítő nyálkát, és undort keltő, mérgező, védekezésre szolgáló fehérjéket termelnek.

A kétéltűek legtöbbje változtatja a színét. Ez abból adódik, hogy az irhában elhelyezkedő pigmentsejtekben hormonhatásra a festékszemcsék hol szétszórt, hol koncentrált helyzetet vesznek fel. A bőralja többrostos kötőszövetből áll.

A kétéltűek keringési rendszere két vérkörre különült, szívük háromüregű. Érzékszerveik és idegrendszerük a halakénál fejlettebb. A végbélnyílás, a kiválasztószervek és az ivarnyílás egy közös testnyílás formájában kloákát képezve torkollik a külvilágba. Szaporodásuk vízhez kötött. A megtermékenyítés külső, akkor megy végbe amikor a nőstény a petéit lerakja. Mindig vízbe petéznek és a lárvák is ott fejlődnek.

A kétéltűek nedvességhez kötött állatok. Többségük jól úszik, egy részük kifejlett állapotban is a vízben él. A víztől a szárazon élők sem tudják függetleníteni magukat, mert testük könnyen kiszárad. Ezért napközben, vagy száraz időben a talajban, az avar alatt húzzák meg magukat, és csak párásabb alkonyati, éjjeli órákban vagy eső után mozognak. Csak édesvízi és szárazföldi fajaik vannak. A trópusi esőerdőkben számos lomblakó kétéltű faj él. Petéiket a fatörzsek mélyedéseiben vagy a levelek között összegyűlő esővízbe rakják. 

A farkos kétéltűek alosztályába tartozó fajokra jellemző, hogy mind lárva-, mind pedig kifejlett állapotban van farkuk. Hazai fajaink a tarajos, a pettyes és az alpesi gőte, valamint az árnyas hegyvidéki erdőkben élő foltos szalamandra. 

A farkatlan kétéltűek alosztálya a békákat foglalja magába. Csak lárvaállapotban van farkuk, ilyenkor a lándzsahal mozgásszervéhez hasonló úszószegély segítségével mozognak. Hazai békáink közül a levelibéka a lombkorona lakója. Tapadókorongos lábaival ügyesen mozog a levelek között. A talajon mászva éjszaka jár zsákmánya után a zöld és a barna varangy. Az útszéli pocsolyák lakója a vöröshasú unka.  Hosszú lábaival hatalmas ugrásokra képes a vizek partjától messzire nem merészkedő kecskebéka és a mocsári béka. Közvetlen testvérfajaik az erdei béka és a gyepi béka, amelynek az avar alatt, illetve nedves hegyi réteken élnek. A szárazabb területeken is előforduló ásóbéka a kiszáradás elől napközben mélyen a talajba ássa be magát.

 

2.5.2.4.5 A hüllők

A hüllők az első igazi szárazföldi gerinces állatok. Egyedfejlődésük a víztől teljesen független. A bojtosúszójúakhoz közel álló őseik a karbon korszak elején jelentek meg. Bőrükből hiányoztak a mirigyek, az elszarusodó hám nagy pikkelyek formájában védte a testet a kiszáradástól és más külső hatásoktól. A szárazon rakták le a pergamenhéjú tojásokat, amelyekben az embrió számára a kifejlődést tartalék tápanyag biztosította. A hüllők fejlődésének csúcsát a triász és a jura időszak jelentette. A kréta időszak végére a megváltozó körülményekhez egyre kevésbé tudtak alkalmazkodni, és a harmadkor elején fokozatosan kiszorították őket az emlősök. 

A ma élő hüllők közös előremutató tulajdonsága, hogy szívük négyüregűvé vált, bár a két vérkör elkülönülése nem tökéletes. Tüdejük belső felülete nagyobb, így a bőrlégzésre már nincs szükségük. Fejlődésük közvetlen, lárvaalakjuk nincsen. 

A felemásgyíkok rendjébe egyetlen faj tartozik, a hidasgyík, amely élő kövületnek tekinthető. Szervezetében több élőlénycsoport bélyegeit egyesíti, és olyan sajátosságok figyelhetők meg rajta, amelyek csak a kihalt őshüllőkön voltak meg. Új-Zéland szigetén él, a kipusztulás szélén áll.

A pikkelyes hüllők rendjébe a gyíkok, a kaméleonok és a kígyók tartoznak. A gyíkok négylábú hüllők, rövid tolólábaikkal mozognak, mozgásukat a törzs kígyózó mozgása is segíti. Hazai fajaik közül a fürge gyík és a zöld gyík a legelterjedtebb. A kaméleonok a trópusi és szubtrópusi területek hüllőik. A lombozatban kiölthető nyelvük segítségével vadásznak rovarokra. Szemeiket egymástól függetlenül is képesek mozgatni. A kígyóknak nincs lábuk, kígyózó mozgásuk közben haladásukat a sok bordapár összerendezett mozgása és hasoldaluk szarupajzsai segítik. Mellcsontjuk nincs. Táplálékukat egészben nyelik le. Állkapcsuk felfüggesztése laza, vázelemeit rugalmas rostokból álló kötőszöveti szalagok kapcsolják össze, így lehetséges, hogy a testük átmérőjénél nagyobb állatot is képesek lenyelni. A vízisikló és a kockás sikló vízparton, nedves réteken élnek. A keresztes vipera és a parlagi vipera ugyancsak előfordul hazánkban. Csöves méregfogaikkal megbénítják zsákmányukat, mielőtt elfogyasztják. Mérgük emberre is veszélyes.

A teknősök rendjébe tartozó állatok testét szarupajzsokból és csontlemezekből álló teknő borítja. Ez a páncél a hátoldalon összenő az állatok gerincével. Állkapcsukat éles szarukáva szegélyezi. Nálunk is előforduló a ragadozó mocsári teknős. Vizekben él, csak tojásait lerakni és napozni jön ki a szárazföldre. Vannak szárazföldi teknősök is. Ezek növényevők, főleg gyümölcsöket fogyasztanak. Közülük óriási méreteivel tűnik ki a galapagoszi elefántteknős.

A krokodilok rendje a legfejlettebb hüllőket foglalja magában. Testüket pikkelyek és csontos szarupajzsok borítják. Fogaik valódi fogmederben ülő fogak. Négyüregű szívükben a válaszfalak tökéletesek. Testüregüket az itt először kialakuló rekeszizom mellüregre és hasüregre osztja. Hazájuk a forró égöv. Afrikában él a 10 méteresre is megnövő nílusi krokodil.

 

2.5.2.4.6 A madarak

A földtörténeti jura korszakban a hüllők köréből kivált egy csoport, amelynek evolúciója a mai madarak kifejlődését eredményezte. A hüllőkhöz közelálló ős, az ősgyíkmadár – Archeopteryx – tökéletesen ép lenyomatát Németországban találták meg. Ezen hüllőkre emlékeztető vonásokon kívül madárjellegek i mutatkoztak. Farka hosszú volt, csigolyákból állt, testét azonban tollruha borította. 

Testszerveződésüket a repülő életmód alakította ki. Kültakarójuk mirigyekben szegény, bőrük száraz. Testüket módosult szarupikkelyek, tollak fedik. Tollazatukat a farkcsíkmirigy váladékával zsírozzák.  A toll központi tengelye a gerinc, amely a csévében folytatódik. A cséve illeszkedik a madár bőréhez. A tollgerincről vékony szarunyúlványok, tollsugarak erednek, amelyeket vékony, horgokban végződő szaruszálacskák kapcsolnak egymáshoz, ezek a tollágak. A tollágak és a tollsugarak együtt a zászlót alkotják.  A tollak kemény, merev gerincű fedőtollak vagy lágyabb gerincű, laza zászlójú pehelytollak lehetnek. A tollazat kiváló hőszigetelő. A repülésben a szárny evezőtollai és a farok kormánytollai a fontosak. Lábaikon a tollak hiányoznak, azokat a hüllők kültakarójára emlékeztető szarupikkelyek fedik. A szájnyílásuk körüli szarukáva kemény csőrré módosult. Mellső végtagjuk szárnnyá alakult. A repülő életmódnak megfelelően légzési rendszerük fejlett, a legfejlettebb a gerincesek között. Keringési rendszerükben a kis és a nagy vérkör tökéletesen elkülönült. Ezzel együtt állandóvá vált testhőmérsékletük. Szaporodásuk meszes héjú tojásokkal történik. A tojások úgy keletkeznek, hogy a női ivarutakban végighaladó érett petesejt köré először fehérjében, majd mészben gazdag mirigyváladék rakódik. A tojásokat rendszerint mindkét ivar, egymást váltva, testének melegével költi ki. Ha a kifejlődő fiókák csupaszok gyámoltalanok, szüleik gondoskodására szorulnak, a fiókák fészeklakók. Ha a kikelést követően néhány órán belül megszáradnak, rögtön járni, önállóan táplálkozni képesek, fészekhagyóak. Testalkatuk, csőrük, lábuk az élőhelyük és életmódjuk szerint alakult. Több mint száz családjukat ismerjük. Rendjeiket tipikus képviselőikről nevezték el. 

A futómadarak több rendet is magukba foglalnak. Repülni nem tudnak, igen erős kétujjú futólábuk van. A ma élő legnagyobb madár az afrikai szavannák futómadara, a strucc. Dél-Amerikában élő fajrokona a nandu.

A szárnnyal evezők rendjébe a tengeri úszómadarak, a pingvinek tartoznak. Repülni nem tudnak, úszás közben szárnyaikkal eveznek, úszólábaikkal csak segítenek ebben. Testüket apró pikkelyszerű tollak fedik. A déli féltekén honosak. A császárpingvin nagy kolóniákban költ az Antarktiszon.

A viharmadár-alkatúak az óceánok és a nyílt tengerek madarai. A legkiválóbb repülők közül kerülnek ki. Az albatroszok napokig szállnak rezzenéstelen szárnnyal a nyílt víztükör fölött. Rokonaik a gödényfélék a Duna deltájában napjainkban is költenek.

A gólyaalkatúak karcsú, oldalról lapított, nagy testű madarak. Hosszú gázlólábukról könnyen felismerhetők. Járásuk lassú. Fiókáik fészeklakók. A gémfélék repülés közben a nyakukat „S” alakban görbítve a hátukra fektetik. A gólyafélék előrenyújtott nyakkal szállnak.

A lúdalkatúak úszómadarak. Csőrük széles, a végén kanálszerűen ellapuló, pereme finoman redőzött. Alkalmas arra, hogy a vízből a táplálékot kiszűrje. Lábuk úszóláb, ujjaik között úszóhártya feszül. Fiókáik fészekhagyók. A kacsafélék, a lúdfélék, és a hattyúfélék közül hazánkban több faj is fészkel.

A sólyomalakúakat nappali ragadozóknak is nevezik. Csőrük kemény, horgas tépőcsőr, lábuk erős, hegyes karmokat viselő markolóláb. Kiváló repülők. Egyedül vagy párosával élnek. Fiókáik fészeklakók. A keselyűfélék nagy termetű döggel táplálkozó madarak. A vágómadárfélék a sasokat, ölyveket, héjákat és kányákat foglalják egy családba. Az egyes csoportok repülés közben jól elkülöníthetők. A kányák farka villás, a héjáké hosszú keskeny, az ölyveké és a sasoké pedig legyezőszerű. A vágómadarak vadászatuk közben szívesen keringenek a vadászterületük felett, kihasználva a felszálló légáramlatokat. A sólyomfélék karcsútestű sebes röptű madarak, szélsebesen támadják meg a levegőben zsákmányukat.

A tyúkalkatúakat kerek szárnyuk és nehézkes repülés jellemzi. Lábaik kapirgálólábak. Fiókáik fészekhagyók. Ilyen például a fogoly, a fürj és a vadászfácán.

A lilealkatúak rendje a szalonkákat, cséréket, sirályokat, liléket foglalja magában. Csőrük hosszú egyenes. Nagyobb részük a vízparton költ. Jó repülők, és jól úsznak. Fiókáik fészekhagyók.

A galambalkatúak rendjét jó repülés és kiváló tájékozódóképesség jellemzi. Csőrük gyenge, puha bőr fedi. Magevők. Fészeklakó fiókáikat begyükből felöklendezett „begytejjel” táplálják. 

A papagájalkatúak trópusi mag- és gyümölcsevő madarak. Fiókáik fészeklakók.

A kakukkalkatúak egyetlen hazai faja a kakukk. Fészket nem rak, tojásait más madarak fészkébe csempészi, és azok költik ki. Hasznos hernyópusztító. 

A bagolyalkatúak életmódja a nappali ragadozókéra emlékeztet, testfelépítésük is részben hasonló. A két rend azonban fejlődéstani szempontból távol áll egymástól, a hasonló testszerveződést és hasonló életmódot alakította ki. Tollazatuk puha, repülésük zajtalan. Szemük előre néz. Csőrük rövid, erős, kampós. Ujjaik hegyes. Vaskos karmokban végződnek. Lábuk is tollas. Zsákmányukat egészben nyelik le, az emészthetetlen maradékot visszaöklendezik. Ezek a bagolyköpetek. Látásuk és hallásuk kiváló. Csak éjszaka járnak zsákmány után, főleg apróbb rágcsálókkal táplálkoznak. Fiókáik fészeklakók. Legnagyobb testű baglyunk az uhu.

A sarlósfecske-alkatúak kiváló röptű madarak. Repülő rovarokkal táplálkoznak, fiókáik fészeklakók. Ebbe a rendbe taroznak a trópusokon élő kolibrik is. Csőrük hosszú nyelvük kiölthető, ezek segítségével a virágok előtt lebegve nektárral táplálkoznak. A legapróbb testű madarak közülük kerülnek ki.

A harkályalkatúak rendjébe kemény, vésőcsőrű madarak tartoznak. Nyelvük hegyes, hosszan kiölthető, alkalmas arra, hogy rovarokat és rovarlárvákat a segítségükkel a fából ki lehessen piszkálni. Lábuk kúszóláb, lábujjaik közül kettő előre kettő pedig hátrafelé áll. Faodvakban költenek, fiókáik fészeklakók.

A verébalkatúakat azelőtt énekesmadaraknak is nevezték. A madarak legnépesebb rendjét alkotják. Lábuk lépegető- vagy szökdécselőláb, négy ujjukból három néz előrefelé. Alsó gégefedőük fejlett, ez a hangadó szervük. Fiókáik vakon és csupaszon jönnek a világra, fészeklakók. Rovarokkal, magvakkal táplálkoznak. Ide tartoznak: a pacsirtafélék, a fecskefélék, a sárgarigófélék, a varjúfélék, a cinegefélék, a rigófélék, a pintyfélék és a verébfélék.

 

2.5.2.4.7 Az emlősök

A madarakhoz hasonlóan az emlősök is a jura korszak őshüllőitől származnak. Már a karbon időszakában fejlődésnek indultak az emlősszerű hüllők, de evolúciójuk felgyorsulása a perm időszak közepén az őshüllők fokozatos kihalásával párhuzamosan indult meg. A kréta időszak alatt az ősi típusú emlősök mellett kialakultak az erszényesek, majd az első méhlepényesek is. A harmadkor elejére rendjeik már mind megjelentek.

Minden emlősállat testét szaruból álló szőrzet borítja. A hámmal borított szőrtüsző mélyen az irhába húzódik. A szőr részei: a bőrből kiemelkedő nyél és a szőrtüszőben lévő gyökér, ennek megvastagodó része a szőrhagyma. Utóbbi szoros kapcsolatban áll az irha sok eret és ideget tartalmazó képletével, a szőrszemölccsel, amely táplálja a szőrszálat, és a szőr által felvett ingereket ingerületté alakítja. 

Az emlősök ujjvégeit jellemző szaruképződmények védik. Ezek a karom, a pata, a csülök és a köröm.

Az emlősök bőrében sok mirigy található. A faggyúmirigyek a szőrtüszőkbe öntik váladékukat. A faggyú védi a bőrt a kiszáradástól. A verejtékmirigyek a bőr felszínére juttatják a verejtéket. Verejtékezés a hőszabályozásban és a kiválasztásban fontos, ugyanakkor a verejték finom savköpenyt képez a bőr felszínén, ami főként a baktériumok és a gombák ellen védi a bőrt.

Az emlősök testszerveződése, végtagjaik felépítése az életmódjukat tükrözi. Legtöbb fajuk a szárazföldön él, de vannak köztük olyanok is, amelyek visszatérnek a vízbe, és a vízi életmódhoz tökéletesen alkalmazkodtak. Egy csoportjuk a repülő életmódra tért át.

Szájüregükben fogmederben ülő, valódi fogak vannak. Ezek alakja és száma a táplálkozástól függ, s a rokonsági kapcsolatok megállapításánál fontos. A keringési rendszerük a madarakéhoz hasonlóan két vérkörű. Testhőmérsékletük állandó. Gázcseréjük a nagy belső felületű tüdőben megy végbe. Szervezetük működését fejlett idegrendszer és kémiai szabályozás irányítja. Az utód az anyaméhben fejlődik. 

Az emlősök három fejlődési irányát tükrözik a ma élő fajok. Ezek az irányok rendszertanilag három önálló alosztályt képeznek.

Fejlődéstanilag a legősibb csoport a tojásrakó emlősök alosztálya. A hüllőktől való származásuk egyik bizonyítéka, hogy a végbelük kloákává szélesedik ki, így a szájnyíláson kívül ez az egyetlen testnyílásuk van. Tojásokkal szaporodnak, és azokat testük melegével költik ki. Igazi emlőjük nincsen, csak azok kezdeménye alakult ki. A kifejlett állatoknak nincsenek fogaik, állkapcsaikat szarulemezek borítják. Képviselőik: ausztráliai hangyászsün, és a kacsacsőrű emlős. 

Az erszényesek alosztályába már elevenszülő állatok tartoznak. Kloákájuk nincsen. A méhlepény még nem alakult ki, kicsinyeik csak rövid ideig fejlődnek az anyaméhben, világrajövetelük után az anya hasoldalán található bőrredőbe, az erszénybe másznak föl, és ott fejlődnek tovább, miközben az anyjuk emlőiből táplálkoznak.

Az erszényesek legjellegzetesebb képviselői a kenguruk. Növényevők. Az eukaliptuszok levelét fogyasztja az erszényes medve, a koala. Ausztrália erszényes állatvilágának kialakultak a különböző ragadozó típusai is. Az erszényes nyest és a talán már kipusztult erszényes farkas apróbb erszényesekkel táplálkoznak. Az oposszumok patkány méretű erszényesek. Egyes képviselőik Észak-Amerikában élnek, igazolva azt, hogy valamikor a csoport elterjedési területe a mainál nagyobb volt. Mivel az oposszum fán él, így kevésbé jelentettek számára konkurenciát a fejlettebb méhlepényesek. 

A méhlepényesek a földtörténeti újkor elején alakultak ki az ősi rovarevő-ragadozó erszényes emlősökből.

Legegyszerűbb képviselőik a rovarevők rendjébe tartoznak. Fogazatuk nagyszámú, apró, hegyes, kúp alakú fogakból áll. 

Az ősi rovarevőkből hamar kivált a denevérek rendje. Ezek az állatok repülő életmódra tértek át. Fogazatuk a rovarevőkével megegyező, táplálkozásmódjukban annyi az eltérés, hogy a denevérek alkonyattól hajnalig repülő rovarokra vadásznak. Repülés közben nyitott szájukból ultrahangot bocsátanak ki, és ennek visszaverődése alapján tájékozódnak. Így mérik be zsákmányukat is, amelyet nagy biztonsággal fognak el. A repülő életmód a testfelépítésükön is tükröződik, ujjaik, illetve elülső és hátulsó végtagjaik között bőrredő feszül, ennek segítségével repülnek. Nappal fejjel lefelé lógva pihennek és a téli álmukat is így alusszák.

Az ősi rovarevőktől különült el egy másik evolúciós irány is. Ez a fejlődési vonal a főemlősök rendjének kialakulásához vezetett. Fogazatuk különböző típusú és funkciójú fogakból áll. Metszőfogaik laposak, szélesek a harapást szolgálják. Szemfogaik hegyesek, kúp alakúak, a táplálék megragadását teszik lehetővé. Gumós felszínű őrlőfogaikkal az elfogyasztott táplálékot őrlik meg. Öt ujjuk van, a talpukon járnak. Szemeik előre néznek. Ide tartoznak: a félmajmok (makimajmok), szélesorrú (újvilági) majmok, csuklyásmajmok, bőgőmajmok, selyemmajmocskák, keskenyorrú majmok, és az emberszabású majmok is.

A foghíjasok rendje több eltérő életmódú állatcsoportot is magába foglal. Közös sajátosságuk, hogy fogazatuk ősi típusú, sok egyforma fogból áll vagy hiányos, sőt a fogazatuk teljesen hiányozhat is. Ide tartoznak: tobzoskák, hangyászok, övesállatok, tatuk, és a lajhárok is.

A rágcsálók két rendet alkotnak, amelyek a földtörténeti ókor végén különültek el az ősi rovarevőktől, majd a harmadkor elején kétfelé válva fejlődtek tovább. Közös sajátosságuk a hosszú, folyamatosan növő, véső alakú metszőfoguk, amelyet az állatok szüntelen rágcsálással koptatnak. Szemfogaik nincsenek, őrlőfogaik felülete durván redőzött, ez alkalmas a növényi táplálék megőrlésére. Két rendjük van a nyúlfélék rendje (mezei nyúl, üregi nyúl) és a valódi rágcsálók rendje (mókus, ürge, hörcsög, pele-, patkány-, pocok-, és egérfélék). 

A rovarevők evolúciója nem sokkal a rágcsálók különválása után kettéágazott. Az egyik irányban a rovarevők már említett ma is élő formái alakultak ki, a másik irányban különvált egy vonal. Ez az ősi csoport három állattípus kifejlődésének közös elődje volt, a cetek, a ragadozók és a patások csoportjáé.

A cetek rendje a vízi életmódra visszatért és ahhoz tökéletesen alkalmazkodott emlősöket foglalja magába.  Halszerűvé módosult testük csupasz, mellső lábaik úszólábakká módosultak, a hátsók teljesen visszafejlődtek. Vízszintesen álló farkúszójuk izomeredetű, benne csont nincsen. Ez a legfőbb mozgásszervük. A ragadozó cetek vagy delfinek szájában egyforma, hegyes, kúp alakú fogak vannak. Halakkal, fókákkal táplálkoznak. A szilásceteknek rágásra alkalmas fogaik nincsenek, szájpadlásukról apró állatok kiszűrésére való szerulemezek, szilák lógnak le, és ezzel szűrik ki a vízből az igen apró, lebegő állati és növényi eredetű táplálékukat.

A ragadozók ősei a földtörténeti újkor elején a rovarevő életmódról más gerinces állatok fogyasztására, ragadozó életmódra tértek át. Ennek megfelelően fogazatuk is differenciálódott. Metszőfogaik aprók, hegyes szemfogaik kiemelkednek a fogsorból, a zsákmány megragadását szolgálják, tépőfogak. Őrlőfogaik erős, tarajos peremű vágófogak. Testük izmos, végtagjaik karcsúak. Idegrendszerük és érzékszerveik fejlettek. A legnagyobb testűek közülük a macskaféle ragadozók. Fejük gömbölyű, nyúlánk termetűek. Ujjonjárók. Karmaik visszahúzhatók, így a járás közben nem kopnak, állandóan hegyesek. Sötétben is jól látnak. Frissen zsákmányolt állatokat fogyasztanak. Ilyen pl.: oroszlán, tigris, puma, párduc, jaguár, hiúz és a vadmacska. A kutyafélék feje megnyúlt, testük zömökebb. Ujjonjárók, de karmaikat nem tudják visszahúzni. A karmok főleg az idősebb állatoknál kopottak, a zsákmányszerzésben nincs szerepük. A menyétfélék kisebb, megnyúlt testű, rövid lábú félig talpon félig ujjonjáró ragadozók. A medvefélék között valódi ragadozó, mindenevő, sőt növényevő fajt is találni. A fókák vízi életmódra áttért ragadozók. Életük nagy részét vízben töltik. Fejük kerek, fülkagylóik visszafejlődtek, testük orsó alakú, végtagjaik széles úszólábakká módosultak. Halakkal, rákokkal, puhatestűekkel táplálkoznak. 

A földtörténeti újkor elején, a harmadkorban egyes ősi ragadozók áttértek a vegyes táplálkozásra. Csipkés tarajos őrlőfogaik ennek megfelelően megváltoztak, gumós felületűvé váltak. Utolsó ujjperceik kiszélesedtek, elszarusodtak, járófelületté változtak. Ezekből a nyúl nagyságú ősi előpatás, félig ragadozó, félig növényevő állatokból fejlődtek ki a patások. Mai csoportjaik mind növényevők vagy mindenevők, ragadozók nincsenek közöttük. A növényevők fogazata tovább változott, őrlőfogaik redős felületűvé változtak.  Három irányban fejlődtek tovább, az ormányosok, a páratlan- és a párosujjú patások különültek el az evolúció során.

Az ormányosok rendjébe a legnagyobb testű szárazföldi állatok tartoznak. Metszőfogaik hatalmas agyarrá fejlődtek. Szemfogaik nincsenek, mindkét oldaluk alsó és felső állkapcsukban egyetlen, hatalmas redős felületű őrlőfog van. Jellemző szervük az orr és a felső ajak összenövéséből származó ormány. Két fajuk él, az afrikai és az ázsiai elefánt.

A páratlan ujjú patások rendjének képviselői az orrszarvúfélék és a lófélék. Az orrszarvúfélék lábain három-három ujj fejlett, ebből a középső a másik kettőnél erőteljesebb. Fogazatukban metsző- és a szemfogak hiányoznak, csak nagy erős, redős felületű őrlőfogaik vannak. A lófélék lábán már csak egyetlen ujj, a középső ujj fejlődött ki, rajta a patával, melyen járnak. Fogazatuk metszőfogakból és őrlőfogakból áll, szemfogaik nincsenek. Arányos testű fürge mozgású állatok.

A páros ujjú patások rendjébe tartozó állatok két ujjukkal érintik a talajt. Ujjaik száma kettő vagy négy lehet. Legősibb típusukat a disznófélék képviselik. Mindenevők, gyomruk együregű, a cellulózt nem emésztik meg teljesen. Szemfogaik agyarszerűen megnőnek. A vaddisznó hazánkban az Alföldön és a hegyvidéken egyaránt megtalálható. A vízilófélék növényevők, szemfogaik ugyancsak agyarakká nőnek. Afrika nagyobb folyóiban él a nílusi víziló. A párosujjú patások legfejlettebb csoportja a kérődzők. A növényevő életmódhoz ezek az állatok alkalmazkodtak a legtökéletesebben. Gyomruk az egyoldalú növényi táplálék minél kedvezőbb hasznosítására továbbfejlődött, négyüregűvé vált. A jól megrágott és nyállal kevert táplálék először a gyomor legterjedelmesebb részébe, a bendőbe kerül, ahonnan felpuhulás után az állat visszaöklendezi, és újrarágja. Ez a folyamat a kérődzés. Kérődzőkhöz tartoznak: a tevék, a lámák, az őzek, a szarvasok, a szarvasmarhafélék, a juhfélék, a kecskék és az antilopok.